– Terták Eleméréknél ülünk. Kedves felesége a távolból figyel bennünket, mint egy fehér vitorla. Bocsánat, nem figyel, hanem dolgozik. Ez önmagában egy rendkívül hasznos dolog. Mi addig, amíg az Ildikó dolgozik, addig mi itten fecsegünk az emlékekről. Akkor most beszéljünk egy pár szót arról, hogy hogy ismerkedtél meg, mit csináltál, Neked rengeteg kapcsolódási pontod van.

Terták Elemér (T. E.): Többször is volt, de az első találkozásunk az meglehetősen véletlen volt. Én a Pénzügyminisztériumból 1980-ban átszegődtem az OT-hez, ahová Kunos Péter csábított. Akkor a nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal foglalkozó Kővári Laci bácsi-féle főosztályra kerültem, ahol a tőkés ügyeknek akkor jött létre egy ilyen osztály, ami ezekkel a dolgokkal foglalkozott. De még ez se lett volna ok arra, hogy megismerkedjek vele, mert egy egészen más elnökhelyetteshez tartozott ez a terület. Aztán eljött a nemzetközi pénzügyi intézményekhez való csatlakozás időpontja, és a Miklóst kiszemelték arra, hogy ő legyen Magyarország világbanki kormányzója, a helyettese pedig Melega Tibor lett.

– Ez 1980-81 körül volt.

T. E.: Igen. Ezt a lépést nagy titokban készítették elő, úgyhogy ezt még az OT-ben is csak a válogatott cigány legények tudtak; én nem tartoztam közéjük. De amikor megtörtént, akkor nagy hirtelen körül néztek, hogy na jó, és ki tud angolul, merthogy az IMF és a Világbank munkanyelve az angol. És akkor hirtelen azon kevesek közé kerültem, akiknek az angoltudása kapóra jött, és így bár nem tartoztam a Miklós által irányított területhez, mert hozzá a pénzügyek meg a reformügyek tartoztak, de minthogy angolul viszonylag jól tudtam, mellette egyfajta személyi asszisztensi szerepkörbe jutottam. Ekkor ismerkedtem meg vele. Sokat hallottam már róla, de korábban soha nem volt alkalmam vele találkozni. És ez egy nagyon-nagyon kellemes találkozás volt, mert Miklós, mint azóta azt már nagyon sokan bizonyára elmondták neked, egy rendkívül közvetlen, egyáltalán nem rátarti ember volt, akivel nagyon könnyű volt az együttműködés megfelelő hangját megtalálni, aki nem vette csicskás számba az segítőit, hanem partnerként tekintett rájuk. Így aztán nagyon jó kapcsolatom alakult ki vele. Nagyon sok olyan beszélgetésre is meghívott, ami nem a titkárkodással meg a szinkron tolmácsi feladatokkal kötődött össze, hanem amelyek során az ideérkező világbanki szakemberek tudakolták a gazdaság helyzetét, a reform tervezett irányait. De voltak olyan kötetlen beszélgetések is, amelyek nem kapcsolódtak a Világbankkal ügyekhez. Ezek során nagyon sok érdekes emberrel ismerkedhettem meg. Sokan közülük a Nemzeti Bankban dolgoztak. Bácskai Tamással, Miklósnak az egyik nagyon szoros barátjával, is így ismerkedtem meg. Nagyon élveztem a kettejük sziporkázó beszélgetéseit. Ők ketten nagyon különböző habitusú emberek voltak, de mégis nagyszerűen kijöttek egymással. Mint utólag megtudtam, ők már a Pénzügyminisztériumban az ötvenes évek elején a miniszter személyi titkáraiként kezdték el egymással dolgozni.

Miklóssal való szoros együttműködésem egészen addig tartott, ameddig Kepecs Gabival együtt átvettük Kunos Péter személyi titkári funkcióját a Tervhivatal akkori elnöke mellett. Nem könnyű szívvel váltam meg a Miklóstól, de azzal biztatott, hogy higgyem el, ez egy nagyon érdekes feladat, amit maga is csinált egykor. Ez sokat segített nekem abban, hogy belevágjak abba a feladatba, ami egyáltalán nem volt könnyű, mert Faluvégi stílusában különbözött Miklóstól: ő rendkívül igényes ember volt, de nem vette körül olyan közvetlen aura, mint ami a Miklóst. Nem volt könnyű Faluvégit szolgálni, de azok az idők, amiket a Miklóssal eltöltöttem, kapóra jöttek aztán az új feladatok végzésében is. Így aztán már csak az elnök személyi titkáraként találkoztam a Miklóssal. Aztán eljött ‘86, amikor nagyon sokakat nyugdíjba küldtek, köztük Faluvégi Lajost és Hetényi Istvánt is. Akkor egy új korszak kezdődött a Tervhivatalban. Úgy adódott, hogy Faluvégi kérésére egy darabig még ott maradtam, hogy segítsem az új elnöknek a beilleszkedését. De a váltást követően nem éreztem igazából jól magamat, ezért kapóra jött a csábítás, hogy elmenjek a Külkereskedelmi Minisztériumba. Emiatt aztán elmaradtak a Miklóssal való rendszeres találkozások. Időről időre ugyan találkoztunk, de a dolog természeténél fogva ezek már felszínesebbek voltak, mint korábban. Számomra az az idő, amit közvetlenül mellette tölthettem, az olyan dolgokba engedett betekintést, amiket különben – ha folytatom a karrieremet a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok osztályán – soha a büdös életben nem ismerhettem volna meg közelebbről, hiszen Miklós mellett módom volt betekinteni a folyamatban lévő reformmunkálatokba, az azokra vonatkozó elgondolásaival, meg azokkal a szereplőkkel, a Tervhivatal akkori krémjével, akik ezeket a dolgokat vitték. Te akkor még nem voltál a Tervhivatalban, amikor odaérkeztél, ha jól tudom…

– ‘85-ben.

T. E.: Igen, akkor én már a Faluvégi mellett voltam. És nemsokára – ‘87 elején – átmentem a KkM-be. Akkoriban már, és ez egy különösen érdekes dolog volt, elindult a gondolkozás a bankrendszer reformjában, ami a KKM-ben is foglalkoztatott, mert a deviza-, pénz- és ár főosztály volt az, aminek a legtöbb köze volt a banki ügyekhez, exporthitelek kapcsán…

– Annak ki volt a vezetője akkor?

T. E.: Akkoriban a Dunai Imre volt a felelős miniszterhelyettes, és Patkó András volt a főosztályvezető. Aztán ő előrelépett és én egy darabig megbízott utódja voltam. ‘87-et írtunk, és akkorra már megkezdődött a bankrendszer reformja. A Magyar Hitel Bank pályázatot hirdetett vezető közgazdász posztra. A kíváncsiságtól hajtva, meg a hecc kedvéért megpályáztam ezt az állást. Bár nem volt banki hátterem és nem is ismertem közelebbről senkit a bankszektorban, de végül, Isten tudja miért, Demján Sándor meg Gondos Judit, aki a személyzeti ügyeket intézte, mellettem döntöttek. Két kitűnő kollégával – Csillik Péterrel, aki később a Bankszövetségben hosszú ideig volt Miklós mellett, és Páles Gyurival, akinek az édesapja nemzeti bankos volt – dolgozhattam együtt. Így keveredtem a banki életbe. Bekerültem Demján szűkebb stábjába is, és így közelről láthattam a Bankszövetség létrejöttét. Ez akkor még nem érintette Miklóst, mert ő még akkor még a kormányzati reformmunkálatokért felelős vezetőként dolgozott a Spenót házban.

– A Tervhivatalban volt, igen.

T. E.: Gyakran átjártam hozzá, de már akkor látszódott, hogy lassan elérkezett a megbízatásának a vége. ‘88 táján megalakult a Bankszövetség, de annak először nem Miklós volt a főtitkára, hanem Radnótzi János, aki…

- Tényleg, az Állami Fejlesztési Banknál dolgozott.

T. E.: Igen. Ő lett az első főtitkár, azonban kapott egy ajánlatot, hogy valamelyik bankba menjen el vezérhelyettesnek, már nem emlékszem, melyikbe. Ez időben egybeesett azzal, amikor a Miklós már elérte a nyugdíj korhatárt, és elbúcsúztatta a kormány. Akkor támadt valakinek az a zseniális gondolata, hogy Miklóst kéne felkérni a megüresedett főtitkári posztra. Közben, megint egy újabb fordulattal nekem lehetőségem nyílott egy kis bank élére átmenni. Ez volt az Általános Vállalkozási Bank, aminek ugyancsak pályázati úton kerestek vezetőt. Kemény konkurencia volt a posztért, s mint utólag megtudtam, Bakó Kati, „Hosszú Ferinek” (Bartha Ferencnek), egykori főnöködnek patronáltja volt a favorit. A szerencsés véletlen azonban úgy hozta, hogy végül engem választottak. Az ÁVB vezérigazgatójaként a Bankszövetséggel szorosabbá vált a kapcsolatom. Ez jelentette a Miklóssal való kapcsolatomnak a következő szakaszát. Akkor már közelgett a rendszerváltás, s Miklós a Bankszövetség főtitkáraként próbálta az új bankszektor érdekeit megvédeni a változó világban. Ez az együttműködés aztán eltartott ‘91-ig. Közben én a rendszerváltást követően átmentem az OTP élére. Itt nem volt különböző okoknál fogva túl hosszú a maradásom. Akkor hirtelen, putty, kiestem a bankvezetői feladatkörből, de szerencsémre akkor eljött az az idő, amikor az új banktörvényt megalkotása után napirendre került a betétek utáni addigi állami garancia helyett az intézményi betétbiztosítás bevezetése. Ez eleve egy olyan projekt volt, aminek a keretében más ország gyakorlatához hasonlóan, hogy a betétvédelemhez szükséges forrásokat, költségeket a bankszektornak kellett állnia, így ennek megvalósítása a Bankszövetséggel, a Takarékszövetkezetek Szövetségével, a Nemzeti Bankkal és a Pénzügyminisztériummal szoros együttműködésben történt. Ehhez a Spenót házban kaptunk egy szobát, ugyanott, ahol Miklós akkor már a harmadik posztját töltötte be. De az ő szobája végig ugyanaz maradt. Ez a szoba engem Munkácsra emlékeztetett: mindvégig ugyanott volt, mégis rövid időn belül három országnak is volt a városa.

- A szobáról azért majd emlékezzünk meg, mert az…

T. E.: ...az bizony a Dunára és a várra néző egyik legszebb kilátású sarokszoba volt...

– a Mérleg utcánál.

T. E.: Nem ott, hanem a Vigyázó Ferenc utca és a Roosevelt tér sarkán. Az új betétbiztosítási rendszer kialakításában Bankszövetség, vagyis Miklós is közvetlenül érintve volt. Így aztán az együttműködésünknek megint egy újabb szakasza adódott. ‘93 áprilisában az országgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek az előkészítését, a megszövegezését gyakorlatilag Jánosi Danival és Fekete Győr Andrissal együtt végeztük el; ehhez már csak a fizikai közelség miatt is sok hasznos gyakorlati tanácsot kaptunk Miklóstól. Miklós nagyon meleg és baráti támogatásával aztán mindhárman bekerültünk az újonnan létrejött Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) vezetésébe. Ez együttműködésünknek ismét egy újabb szakaszát jelentette, most már nem előkészítésben, hanem egy önálló intézmény létrehozásában. Ebben is hallatlanul hasznos volt a segítsége és a kapcsolatrendszere, hiszen végül is, hogy őszinte legyek olyan nagy lelkesedéssel nem fogadta azt a szektor, hogy a nyakára egy, hogy úgy mondjam, teherként nehezedő intézményrendszert ültettek. Miklós arra intett mindhármunkat – és ezt igyekeztünk is megszívlelni –, hogy egyre figyeljetek fiúk, ne váljon ez az intézmény egy felfuvalkodott vízfejjé. Aminek pedig elvileg meg lett volna a lehetősége. Biztatására abból űztünk sportot, hogy olyan alacsonyan tartsuk a létszámot, amennyire az csak a jogszabályok keretei között lehetséges volt. Tehát kellett egy főkönyvelő, kellett egy vezető jogász, kellett egy adminisztrátor, és kellett egy IT-szakember. De itt megálltunk. Abban is sok biztatást kaptunk tőle, hogy amit csak lehet, azt bátran outsource-oljuk. Ezzel a hozzáállással, azt gondolom, elnyertük voltaképpen valamennyi érintett fél megelégedését. Amennyire tudom, a betétbiztosítási alap – lekopogom – ma is ezt a felfogást követi. A Miklóstól kapott azon útravalóval és biztatással, hogy ne nőjük túl magunkat, sikerült megelőzni azt a veszedelmes betegséget, ami általában minden újonnan létrejövő szervezetet fenyeget. ‘95-ig elég sokat működtünk együtt: Miklós támaszkodott ránk is, mindhármunk ismeretére az akkor tovább formálódó hitelintézeti törvény és egyéb szabályoknak a megalkotásában. Miklós egyébként maga is nagyon ügyelt arra, amit korábban nekünk tanácsolt, hogy ne nője túl magát a Bankszövetség apparátusa.

1995 őszén nyughatatlan emberként elvállaltam a Daewoo Bank vezetését, (ami később Korean Development Bank lett). Ezt követően, mint bankszövetség kebelébe visszakerült személyt, hamarosan – már nem emlékszem pontosan mikor – beválasztottak az elnökségbe. Ez egy megint másfajta rendszeres együttműködést tett lehetővé Miklóssal. Számomra ez a sok tranzíció két nagy revelációt hozó találkozást hozott, mert zárójelben megjegyzem, hogy a Budapesti Értéktőzsde létrehozásában dolgozó csapat munkájában is részt vettem. Miklós és Faluvégi Lajos személyében olyanokkal dolgozhattam együtt, akik szakmai karriert, sőt, ha úgy tetszik, egyfajta értelemben politikai karriert is elértek az előző rendszerben, de megtalálták a helyüket, a feladatukat a rendszerváltás után is. Egyiküknél sem éreztem azt, hogy a lelki sebeit nyalogatná azért, mert egyik napról a másikra kipottyant a pikszisből, mert nem járt értük reggelente a szolgálati autó, vagy mert nincs meg irántuk az a reverencia, ami a múltban. Miklósnak talán sokkal jobban sikerült ez, mint Faluvéginek, mert ő egy távolságtartóbb ember volt. Miklós ragyogóan tudott azonosulni az új feladatával. Tudott jó kompromisszumokat kovácsolni, de ha kellett, oroszlánként harcolt a kormányzattal. Ez nem volt mindig egyszerű, mert az volt a tapasztalatom, hogy minden ellenkező állítással szemben az egyes kormányzatokban nem volt olyan borzasztó nagy elkötelezettség az együttműködésre. Nem úgy, hogy az elvek, vagy a szavak szintjén ne lett volna készség erre, hanem a dolgok természeténél fogva. Később – amikor újabb változás következett be a hozzáfűződő kapcsolatban – megtapasztaltam a dolognak a másik oldalát is. A lényeg azonban, hogy egészen 2001-ig elejéig a Bankszövetség elnökségében működtünk együtt, és ez bizony nagy élmény volt a számomra. Olyan sűrűn, mint a múltban persze már nem tudtunk találkozni, de nagyon sok telefonálással, vagy e-mailváltással tartottuk a kapcsolatot. 2001-ben, amikor öt év múltán már belefáradtam a koreai kollégákkal való együttműködésbe, elfogadtam a felkérést arra, hogy menjek el a PM-be a pénzügyi szektorért felelős helyettes államtitkárnak. Ekkor kerültem egy olyan posztba, mely módot adott arra, hogy megint egy más vetületben dolgozhassak együtt Miklóssal. Természetesen megfogadtam neki is meg magamnak is, hogy az új tisztemben igyekszem tanulni abból, amit az együttműködés terén megszenvedtünk a Bankszövetségben…

Deklaratív síkon ezt sikerült is megvalósítanom. De rá kellett jönnöm arra, hogy a bürokrácia önmozgása miatt, sokszor meg az idő szűkössége miatt, néha meg olyan érdekütközés miatt, amit nem lehetett kifelé megosztani, ezt a szándékot nem mindig lehet valóra váltani. E korlátok ellenére Miklós jóvoltából a bankszektorral konstruktív módon, tisztességgel lehetett együttműködni. Ő soha nem próbált meg úgy lobbizni, hogy azzal érvelt volna, hogy mi ismerjük már egymást régóta – ami legalábbis nekem semmiképpen nem tetszett volna –, hanem mindig alapos érvekkel és indoklással képviselte a szektor álláspontját. Ez a konstruktív együttműködés jó darabig tartott, mely időszak során még egy kormányváltást is „túléltem”, ami ma már nem olyan egyszerű dolog. (…) Én ugyanis az első Orbán-kormány alatt lettem helyettes államtitkár, és a helyettes államtitkároknak egy része az 2002-es kormányváltás után is a helyén maradhatott. Akkor ugyanis még nem kerültek kvázi politikai státuszba a helyettes államtitkárok. Ez később, valamikor 2006 táján változott meg, amikor a helyettes államtitkári posztot szakállamtitkári poszttá alakították át, s ezzel ez a poszt is kvázi politikai töltetet kapott. A kormányváltás után egy nagyon rövid időre, ameddig Salgó István el nem foglalta a privatizációért felelős pénzügyminisztériumi posztját, még nyakamba szakadtak a privatizációs ügyek is. Bár a bankszektor privatizációjának javán akkor már túl voltunk, de más területen még jócskán akadt tennivaló, ezért még ezt a rövid időt is traumaként éltem meg.
Azért említem ezt meg, mert tudom, hogy neked is volt szerencséd a privatizáció során vezető tisztséget betölteni. 2002 vége felé már nem igazán voltak kóserek a dolgok, meg a konstelláció, így kapóra jött az ajánlat, hogy menjek el a Dresdner Bankhoz. Akkor újból a Bankszövetség oldalán nyílt módom a Miklóssal együtt dolgozni. Majd 2003 végén, amikor a közigazgatási államtitkári poszt, Thuma József posztja megüresedett, László Csaba, az akkori pénzügyminiszter váratlanul megkeresett, hogy nem volna-e kedvem ezt a feladatkört is kipróbálni. És akkor megint visszatáncoltam a másik oldalra. Ez azonban már nem tartott sokáig, 2004 augusztusában ugyanis a közigazgatási államtitkári megbízatásomból felmentettek. Miklós a maga emberségével akkor is sok segítséget adott. Nem azért, mert traumaként ért volna a felmentésem, vagy összeroskadtam volna a poszt elvesztése miatt. Viszont ő is azok között volt, akik arra biztattak, hogy nézzek utána – már túl voltunk az EU-csatlakozáson –, hogy nem pályáznék-e meg egy brüsszeli állást, hiszen akkor minden új tagországnak valamilyen kvóta alapján járt egy meghatározott számú vezetői poszt. Szabad lévén pályáztam Brüsszelbe, közben pedig a Hitelgaranciánál kaptam vezetői posztot. Ha nem jött volna össze az EU-s pályázat, akkor természetesen jó lett hely lett volna, de így csak egy nagyon-nagyon rövid időt töltöttem ott. A Hitelgarancia megint egy másik aspektusban hozott össze Miklóssal. Addigra ő már nem volt a főtitkára a szövetségnek, de ott maradt tanácsadóként, s az egyik területe éppen a a kisvállalkozásoknak nyújtott garanciák ügye volt. A Hitelgaranciánál betöltött tisztemből fakadóan tehát megint csak egy új érintkezési felület adódott kettőnk között. Végül azonban, számomra is meglepő módon, de sikerült a pályázatom Brüsszelbe és 2005 júniusától a Bizottságnak a pénzügyi intézmények szabályozásért felelős főigazgatóságán kezdtem igazgatóként dolgozni . Abban, hogy a sok pályázó közül nekem sikerült elnyerni ezt a tisztet, közvetett módon nagy szerepe volt Miklósnak. Egyrészt az a komplex gondolkozásmódja, ami őt mindig jellemezte, példát jelentett a számomra. Ő nem volt sose tudós alkat, s ezt nem is ambicionálta, viszont nagyon jó áttekintő képességgel rendelkezett, és ezt a munkájában is érvényesítette és – ami ugyancsak elbűvölő volt benne – mindezt könnyed egyszerűséggel tette. Gondolatait nem bonyolította túl mindenféle divatos kifejezésekkel, fordulatokkal és frázisokkal, hanem azokat sokszor inkább a népies fordulatokkal fűszerezve fejezte ki. Közvetlenségével pedig olyan légkört tudott maga körött teremteni, amely képességét persze nem tudtam teljesen elsajátítani, ám rengeteget merítettem belőle.

Miután kiköltöztem Brüsszelbe, csak a hazalátogatásaim alkalmával tudtam vele találkozni. Nem volt olyan hosszabb ittlétem, hogy be ne néztem volna hozzá. Ha lehetett, akkor úgy jöttünk a nejemmel haza, hogy a Pulai Miklós Baráti Társaság összejövetelein részt vehessünk. Nem mindig sikerült, de sokszor. Amit nagyon sajnálok, hogy mikor 15 év múltán végleg hazaköltöztünk annyi minden tennivalónk jött össze, hogy csak telefonálni tudtunk vele. Nejemmel azonban nagyon készültünk arra, hogy egy hosszabb beszélgetésre is találkozhassunk vele. Ez sajnos nem jött össze ‘19-ben, utána pedig már csak váratlan távozásának a híréről értesültünk.

Pályafutásom során nagyon sok aspektusból ismerhettem meg Miklóst, nagyon sok aspektusból volt módom vele együttműködni. Anekdotákat ugyan nem tudok az életéről mesélni, mint talán sokan mások, de megismétlem, hogy rengeteget köszönhetek neki. Mindig azok között tartom őt számon, akiktől sok minden olyat kaptam, ami az életemben nagy segítséget jelentett. És ennek az élménye bennem megmarad. Csakúgy, mint gerinces kiállása az olyan ügyekben, amikben őszintén hitt.

Éppen a betétbiztosítás terén dolgoztam, amikor az Agrobank nehéz helyzetbe került, és ezért vezetőivel szemben bűnvádi eljárást indítottak. Azt kell mondanom, hogy Miklós maximális korrektséggel igyekezett ebben az ügyben is fellépni. Ő kedvelte Kunos Petit, jóban is volt vele, de akkor nem Kunos Péterért állt ki, hanem ennél sokkal nagyobb ívűen az ügy korrekt kezeléséért. Az igazságért harcolt, nem pedig egy személy védelmében. Nemrégiben olvastam egy Miklóssal készült korábbi interjút, amelyben úgy nyilatkozott, hogy ha a kudarcait kellene felsorolnia, akkor az egyik fő kudarcának azt tartja, hogy ebben az ügyben nem sikerült neki és a bankár társadalomnak kellő tisztességgel kiállnia. Nem az érintett személy mellett, hanem azért, mert szerinte nem történt a Btk-ba betű szerint ütköző dolog, nem lehetett kimutatni ezt, hogy ezen valaki, legalábbis az adott bankvezető személy szerint gazdagodott volna. Szerinte Kunos Péter egy újszerű helyzetben, egy újszerű megoldást alkalmazott, ami – hát miként is mondjam? – talán tényleg a jogszerűség határán volt. Azt viszont látni kell, hogy nincs olyan dolog, amit értékpreferencia nélkül, pusztán száraz szakmai alapon lehetne megítélni. Amikor valami nagyot változik köröttünk, akkor nyilvánvalóan az addig bevált kaptafák is használhatatlanná válnak. Miklósban a sok más jó tulajdonsága mellett éppen az is nagyszerű volt, hogy meg- és átérezte az idők változását, s hogy emiatt változtatni kell a hozzáállásban és a megközelítésben is. Talán éppen emiatt is lehetett 76 esztendős koráig, 2000-ig a Bankszövetség főtitkára. Én őszintén szólva nagyon boldog lennék, ha 76 éves koromban olyan szellemi frissességgel rendelkezhetnék, mint amilyennel ő rendelkezett. Mikor pedig tudomásul vette, hogy életkornál fogva ideje tisztjét fiatalabbnak átadnia, beosztott tanácsadói munkát vállalt, amit példamutató lelkiismeretességgel végzett. Jelentett utódjának, Nyers Rudinak, amint illett, és ebben az égadta világon semmilyen deprimálót, vagy dehonesztálót nem érzett.

Emlékeim szerint együttlétünk és beszélgetéseink során csak egy nagyon nehéz helyzet fordult elő, amiről ugyan alig beszéltünk, de ami őt is engem is nagyon megviselt, amikor Bácskai Tamásról kiderült, hogy annak idején nemcsak, hogy jelentett, (ez bizony másokkal is megtörtént), hanem a saját családtagjáról, azt hiszem, a sógoráról is jelentett, amit Tamás nővére nem tudott megbocsájtani. Ennek sokknak a feldolgozása Miklósnak igencsak a nehezére esett, mert nagyon szerette Tamást. Viszont Miklós mindig teljesen őszinte ember volt, és ezt várta el barátaitól is. Tamásról nem feltételezte azt, ami váratlanul kiderült róla, és ekkor éreztem először, hogy magában egy nehéz lelki traumát élt át.

Ha az ember tanulmányozza Miklós életrajzát, akkor abból kitűnik, hogy bár rengeteg mindenen ment keresztül, sokfelé sodorta az élet, ám minden helyzetben vörös fonálként húzódik végig, hogy emberséges volt és mindig el tudta nyerni az emberek bizalmát és támogatását. Fiatal kora dacára a legnépszerűbb pénzügyminiszter-helyettes volt ‘56-ban, s karakánul viselkedett a forradalom során. Nem próbálta a maga szerepét se kisebbíteni, sem nézeteit letagadni. A vele szemben indított eljárást viszonylag szerencsésen megúszta, de tudomásul vette azt, hogy kvázi számkivetetté vált. Leváltását követően azonban teljes lelkesedéssel kezdett dolgozni az OTP-nél. Mindig föltalálta magát, mindig képes volt az új feladatokban megtalálni az örömet, lelkesedést belevinni, csinálni, és ehhez embereket megnyerni. Én nem tudok ennél többet róla mondani, meg róla jó kis anekdotákat mesélni, de vallom, hogy nagy élmény volt a számomra, hogy dolgozhattam vele, és nagyon örülnék, ha annyi évet élhetnék meg mint ő, mégpedig ugyanolyan energiával és optimizmussal.

Miklósról szólva még megemlítem, hogy feleségem Miklóst előbb ismerte, mint én, mégpedig egy egészen más aspektusából. Ildikónak ugyan nem adatott meg, hogy ugyan azon a területen dolgozzon az MNB-ben, amit Miklós irányított, na de a teniszben… Ildikó nagy teniszes volt, és Miklóst is a teniszpályán ismerte meg. Kevesen írják le, kevés helyen jelenik meg az, ami tényként elmondható, hogy mikor 1980-ban ukázra el kellett hagynia a Nemzeti Bankot, a Nemzeti Bank Sportköre tagságának a bizalmából és közkívánatára megmaradt a Sportkör elnöke. És nem azért, mert bárki is Miklóst a Sportkörre oktrojálta volna, hanem azért, mert a sportkör tagsága annyira kedvelte őt, hogy a tisztségében marasztalták. Úgy gondolom, hogy számára is ez a társadalmi funkció sokat hozott. Azért, mert így megmaradt a rendszeres személyes kapcsolata a bankosokkal. Nem első kézből mondom, de utólag rekonstruálva úgy vélem, hogy az a sok személyes kapcsolat, ami a sportolás jóvoltából alakult ki, mind hozzájárult ahhoz, hogy a bankrendszer reformja sikeresen menjen végbe. Hiszen Miklós ismerte jószerint a bankártársadalom apraját-nagyját. A bankártársadalomban Demján Sándor volt a kakukkfióka, aki ugye egy más területről érkezett, de vele is hamar megtalálta a közös hangot. Abban tehát, hogy a reformot jól sikerült végrehajtani, nem pusztán az ő reformpártisága játszott szerepet, hanem az a hallatlanul jó és széles kapcsolatrendszer is, amit kiépített. És ezért volt az is, hogy amikor a kormányzatban megköszönték a munkáját és megkapta az elbocsátó szép üzenetet, a Bankszövetség megüresedett főtitkári posztját minden teketória nélkül, közmegegyezéssel neki ajánlották fel, valahogy hasonlóan ahhoz, ahogy annak idején Hunyadi Mátyást a Duna jegén közfelkiáltással választották meg királynak. Annak ellenére, hogy megválasztásakor Miklós a 65 esztendős korával az akkori nyugdíjkorhatárnak fölötte volt. Ha nem lett volna iránta annyi szimpátia és bizalom, és nem lett volna mindig a haladás mellett elkötelezett akkor nem hiszem, hogy megválasztják, és aztán egy évtizeden át nagy bizalommal övezve tudta volna betölteni a posztját. (Tömpe István interjúja)