Pulai Miklós néhány esztendővel volt fiatalabb nálam. Amikor a szovjet megszállók fogolytáborba hurcolták el a volt katonákat, az apját is elvitték „málenkij robot”-ra. Miklós, aki akkor olyan 20 éves lehetett, felszökött a vonatra, és elkísérte az apját, hogy az ne legyen egyedül. Ez megható volt. Egyszerűen fölszállt a vonatra, amelyik az apját vitte Oroszországba és ment a foglyokkal együtt. Aztán ott megtanult oroszul majd hazajött. Az édesapja csak később térhetett haza a többi fogollyal együtt.

Személyesen akkor ismertem meg, amikor Bibó István a kollégisták közül kiválasztotta azokat, akiket tehetségesnek tartott. Mindketten köztük voltunk. Ő a pénzügyekkel, én az agrár (földművelés) ügyekkel foglalkoztam.

1956 óta szoros barátságba kerültünk. Korábban is tudtam róla, hogy hol dolgozik, mivel foglalkozik, de barátságunk csak ekkor kezdődött.

Nagyra becsülöm és szeretem, mert azon kevesek közé tartozik, akik rendszertől függetlenül mindig helytállnak, a családjukkal, az országukkal a lehető legjobban, empátiával viselkedik. Olyan ember, akit szerintem mindenki szeretett, meg szeret. A szüleivel, a családjával, mindenkivel szemben korrekt volt, sőt még a politikában is. Jól mérte fel, hogy hol vannak a határok, meddig lehet elmenni és így a maximumot elérni. (Székács Anna interjúja alapján)