Az egyetlen vagány az államigazgatás vezetői között

Igen, Pulai Miklós vagány volt az én szememben. Meg egyfajta barátság is formálódott közöttünk azután, hogy nagyjából egy időben kerültünk a tervhivatalba. Ő elnökhelyettes lett, és a közvetlen főnököm volt mintegy négy évig.

Az akkori politikai hagyományoknak megfelelően, egy nem kívánatos esemény bekövetkeztekor egyes állami vezetőket leváltottak, vagy cseréltek. Ők voltak az informális bűnbakok. Ez történt az 1979-es nyári áremelések miatt az Országos Tervhivatalban is 1980-ban. Huszár István OT elnököt Faluvégi Lajos váltotta, és Horváth László egyik OT elnökhelyettesnek is mennie kellett. Ezt az elnökhelyettesi posztot kapta Miklós. Nem sokkal azután, hogy hivatalába lépett, hívott telefonon, hogy beszéljünk, mondta, hogy tud a kezdeményezésről, miszerint legyen az OT-ban egy kimondottan csak a gazdaságirányítással foglalkozó részleg, neki is tetszik az ötlet, és persze Falunak is (azaz Faluvégi Lajosnak). Ennek az új osztálynak lettem a vezetője.

Éppen csak átköltöztünk a spenótházba, vagyis valamikor tervhivatalos működésünk elején az irodájában beszélgettünk, és mesélni kezdett az életéről. Aznaptól már az elmondottak alapján is tiszteltem. És én is mondtam neki pár dolgot magamról, és máig előttem van egy jelenet. Mindketten nagy bagósok voltunk, cigiztünk. Figyelt, és amikor azt mondtam neki, hogy a közgázon tanítok, és az operációkutatás volt az első tantárgy, amit még a matematika tanszék keretében oktattam, akkor kicsit furcsán nézett rám, kérdeztem is, hogy mi a baj? Azt mondta, „semmi baj, de csak van valami jó tulajdonságod is”… és cinkosan, kissé csibészesen mosolygott. Ez a fajta mosoly sokszor megjelent az arcán, ha valamiről hallgatólagos szövetséget akart kötni velem. És miután mindig tudtuk, éppen mi az ábra, a mosolyon túl semmit nem kellett mondania.

Volt egy GEB-ünk

A kormány 1981-ben létrehozta a Gazdaságirányítási Egyeztető Bizottságot, Miklós lett az elnöke, én voltam a bizottság titkára. Akkor úgy fogtuk fel, hogy a szakma megkapta a felhatalmazást arra, hogy legkésőbb 1984-ben egy nagyobb lélegzetű gazdaságirányítási reformot csinálhatunk. Erre programot írtunk, aki érdekelt volt, azt bevontuk a munkába, aki hajlandó volt javaslatokat is írni, azt megköszöntük neki. Eleve arra törekedtünk, hogy minden potenciális érdekelt részt vehessen a javaslatok kialakításában. Mi komolyan vettük a feladatot, és természetesen reménykedtünk, hogy a legfelsőbb politika már nem akadályozza meg a nagyobb változást sem, hiszen azt egyértelműen tudták, hogy nagy a baj. És számunkra nem volt kérdés az sem, hogy mi a legfőbb bajok oka. (Szerintem a legfőbb politikai vezetők is tudták, de az sem véletlen, hogy az 1968-as reformot is több lépcsőben vissza korrigálták.)

Többször írtunk a kormányzatnak is előterjesztéseket arról, hogy állunk, milyen javaslatok jöttek össze. Talán valamikor 1984-ben a Központi Bizottságnak is kellett előterjesztést írni. A KB-ülés után Faluvégi (aki egyben miniszterelnök helyettes is volt) összehívta az OT vezetőit, adott egy rövid tájékoztatást az ott elhangzottakról. Egyszer csak rám nézve mondta: „öreg (ez én voltam, így szólított, de ennek okát itt hosszú lenne leírni) neked azt üzeni a Kádár, hogy ne legyen az anyagban olyan szó, hogy tőke meg részvény, meg … ezek ugyanis kapitalista kategóriák. Légy szíves ezek helyett találj ki más fogalmakat.” És volt még néhány „hasonlóan apró” kifogás az előterjesztésben foglaltakkal kapcsolatban.

A program szerint a KB-ülés után szinte másnap a kormányhoz is be kellett nyújtani az előterjesztést, és mi korábban azt gondoltuk, hogy ugyanazt adjuk a kormánynak is, mint amit a KB tárgyalt. A Falu tájékoztatója után Miklós hívott, menjek be hozzá. Ilyen KB-ülésre persze nem számítottunk, hiszen az üzenet az volt, hogy felejtsünk el több érdemi javaslatot.

Miklóssal az irodájában először rágyújtottunk, kicsit kiabáltunk is, elküldtük az üzengetőket melegebb éghajlatra. Neki a fő üzengetővel volt személyes afférja is, amit nem nekem kell itt megírnom, de remélem, valahol majd egyszer elolvashatom Miklós visszaemlékezéseiben.

Végül is lecsillapodtunk, hiszen megoldást kellett találni, mi legyen a kormányhoz benyújtandó előterjesztéssel. Majd arra jutottunk, hogy nem változtatunk az előterjesztésen semmit. Én elvállaltam, hogy azonnal írok egy egy-oldalas előterjesztést a kormánynak, amiben csak formaságok lesznek, hogyan kerül a csizma az asztalra, és ezt a lapot Faluval majd aláíratom, és az egész anyag – több mint 100 oldalnyi – amit a KB megfikázott, változatlan marad, és az egy oldalas kormányelőterjesztés melléklete lesz. Amikor felvittem Falunak az egy oldalt, hogy gyorsan írja alá, mert azonnal nyomdába kell adnom, megkérdezte, hogy a Kádár intelmeit megfontoltam-e. Mondtam, neki, hogy természetesen. Aláírta azt az egy oldalt. Benyújtottuk a csomagot kormányhoz.

Másnap óriási botrány lett, mi is lehetett volna, de leginkább amiatt, hogy a miniszterelnök vette észre, hogy semmit nem változtattunk. Ő minden mellékletet is el szokott olvasni, és felhívta Falut. Ő pedig ilyen telefonra nem számított. Kormányülés után Faluvégi azonnal összehívta az OT vezetői értekezletét, és amikor én fölértem az irodájába, már mindenki ott ült a tárgyalóasztalnál csendben, lehajtott fejjel. Falu éppen telefontált, én pedig belépve mit is mondhattam volna: mit ültök itt ilyen búval bélelten? (a bélelten szót talán másként fejeztem ki). Falu letette a telefont és szinte lángvörös fejjel felém fordulva mondta, hogy mit képzelek én, „a magyar kormány nem azért van, hogy a ti hülye ötleteiteket megvalósítsa! Stb. stb.” Miklós intett, hogy nehogy megszólaljak. Nem is szóltam, a Falun kívül senki nem szólt semmit, egyszer csak feloszlott a vezetői értekezlet. Bementem Miklós irodájába, kérdezem tőle, hogy ezek szerint nem szóltál Falunak, hogy mire jutottunk? Mondja, „hát akartam, de este már nem volt itt, reggel meg azonnal kormányülésre ment”.

Lementem az irodámba, talán újságot olvastam egy ideig és mintha azt vártam volna, hogy valaki majd csak rám telefonál, hogy kezdjek csomagolni, vagy valami hasonló, de nem ez történt. Nem sokkal később még aznap összefutottam vele a folyosón, rám nézett és meg sem állt, csak olyan mondat jött ki belőle: „mondtam a Mikinek, hogy ti ketten biztosan nem vagytok normálisok”. Nem szóltam neki egy szót sem, gondolom, ez volt a legjobb megoldás akkor. Egy jó óra múlva bejött az irodámba Falu titkárnője, és mondja, hogy a főnök küldi, és letett az asztalomra egy üveg konyakot, és egy kis kártyát, csak annyi volt ráírva, hogy „Köszönöm: Faluvégi”.

Vagyis, ahogy az 1968-as reformmal is történt, most sem merte a legfőbb hatalmasság elvállalni azt, amit kellett volna. Erről meggyőződhet mindenki, aki összeveti a GEB javaslatait azzal, ami végül is lett az egészből, amiről Miklóssal 1984 végén szerkesztettünk egy könyvet is. (Gazdaságirányítás 1985. KJK. Szerkesztette: Pulai Miklós, Vissi Ferenc) Az élet persze sok mindent kikényszerített, így a javaslataink jelentős része végül is 1987-89-ben megvalósult. Erre a helyzetre mondták akkor sokan, hogy utcahosszal vezettünk a táborban, és egyedül nekünk volt érdemi aktívumunk a Szovjetunióval folytatott kereskedelemben.

Két sztori a Világbank-IMF kapcsán

Ma már nyilvánosan is ismertek azok a körülmények, amelyek a Világbankba és az IMF-be történő belépésünket, pontosabban a felvételi kérelmünket indokolták. Persze azóta sok szamárságot is leírtak a tudatlanok. A belépést előkészítő néhány megbeszélésen én is részt vettem, Miklós több alkalommal is, azt hiszem, nekem mindig elmondta, mi történt azokon. Emlékszem, 1981 december elején egyik nap felhívott telefonon és azt kérdezte, van-e munka után dolgom, mert este hat-hét körül majd menjek fel hozzá. Rendben, mondtam neki.

Mikor beléptem az irodájába éppen olvasott, abbahagyta, azt mondta, most van a board ülése Washingtonban, ma kellene dönteni a felvételi kérelmünkről, mert holnaptól Varsóban már szükségállapot lesz, Jaruzelski tábornok átveszi a hatalmat, és egy jó ideig senkit nem lehet a Világbankba felvenni. Nagy diplomáciai bravúr kellett ahhoz, hogy arra a Board ülésre bekerüljön a kérelmünk. Várta a telefonhívást, de nem jött, és mondta, hogy menjek haza, késő van, neki megígérték, hogy mindenképpen felhívják, ha megszületik a döntés. Másnap reggel mondta, hogy minden rendben, felvesznek bennünket. (Nekem otthon nem volt telefonom.) Ezt a sztorit csak azért írtam le, hogy vegyük észre, valakik Washingtonban is már előre tudták, mikortól lesz Lengyelországban szükségállapot.

Nagy öröm volt számomra, hogy Miklós lett a Világbank magyarországi kormányzója. Aztán 1986-ban már megint elég rossz helyzet volt a külföldi adósságunk finanszírozhatóságát illetően, és ennek megoldása, pontosabban egy újabb hitel lehetősége volt az IMF-Világbank tárgyalásaink fő témája. Akkor már az Árhivatal elnökhelyettese voltam, és az ármechanizmus/infláció témaköreiben szinte minden delegációval tárgyaltam. A tárgyalások előtt a magyar résztvevőket rendszerint Marjai József miniszterelnök helyettes igazította el, persze erre az eligazításra előkészítő anyagokat írtunk, mindegyikünk a saját témáját illetően, amit aztán az illetékesek összefoglaltak neki. A rendszer az volt, hogy a tavaszi (rendszerint áprilisi-májusi) megbeszéléseken elmondtunk, hogy kérünk újabb hitelt, és a kért hitel fejében milyen intézkedéseket vállalna a magyar kormányzat, ami a hitel megtérülését (gazdasági növekedésben, exportban stb.-ben mérve) azaz visszafizethetőségét garantálja. Ezért összeraktuk a javaslatokat, és ezt kommunikáltuk az IMF-Világbank delegációjának. Rendszerint egy hetet töltöttek itt, majd Washintonban megírtak egy összefoglalót arról, amit a magyar fél mondott. Ezt az anyagot legkésőbb szeptemberben megküldték, és rendszerint októberben erről folyt még egy konzultáció itt Magyarországon. Ebben a tárgyalási fordulóban jelezték, hogy nem tartják elégségesnek, a magyar fél javaslatait, mert sokat számoltak, és nem jön ki akkora többletteljesítmény, ami a hitelkérelmet megalapozná. Ezt a tárgyalásokon mindegyikünknek ki is fejezték. Miklós telefonált nekem, hogy a miniszterelnöknél a vezetői értekezlet úgy döntött, mi ketten még egyszer üljünk le velük egy megbeszélésre és szabad kezet kapunk, hogy ígérjünk be a hitelkérelmünk megalapozásához elégséges újabb gazdaságirányítási javaslatokat. Ennyire kellett a pénz. Miklós szobájában végig vettük az addigi javaslatokat, a Világbank megfontolásait, és végül arra jutottunk, hogy én másnap új témaként elmondom a versenyszabályozás kidolgozásának, bevezetésének ötletét, feltételeit, vázlatos menetrendjét, hiszen ezen a témán már dolgoztam egy ideje. Így is történt.

Másnap megbeszélés volt Marjainál, az IMF-esek egy táblázatban összefoglalták az általunk mondott összes javaslatot, benne a legutóbbit is, amit előtte nap mondtunk. Ezt beszéltük volna át. Amikor Marjai meglátta a neki elkészített papíron a versenyszabályozási javaslatot, elkezdett süvölteni, hogy ki volt az, aki ezt felhatalmazás nélkül bemondta, „mit képzelnek maguk!”… stb. Még dühöngött egy sort, aztán végül megkérdezte – voltunk ott kb. nyolcan, a szokásos magyar tárgyaló emberek – hogy akkor ki vállalja a versenyszabályozási szakmai program részleteinek megírását? Én jelentkeztem. A (nem lévő) bajusza alatt elmosolyodott, ingatta a fejét, pontosan tudta, hogy én voltam az elkövető. Rám nézett, és mondta: „minden anyagot látni akarok, megértette? Megértette?” Mondtam neki: persze. Miklóssal összenéztünk, az ujjával mutatta, hogy siker! Igen, siker, mert bármennyire furcsa, itthon nehezebb volt győzni, mint a Világbankban, az IMF-ben. Még ősszel megkaptuk a hitelt, benne 5 millió dollár elkülönített kerettel, amit – utólagos elszámolás mellett, csak a dokumentumban foglalt irányítási javaslatok kidolgozására és a felkészülésre lehet fordítani.

Egy fiktív triumvirátus

Az államigazgatásban két ember volt akkor, akikkel nagyon sajátos helyzetem alakult ki. Egyik Csikós-Nagy Béla, az Árhivatal akkori elnöke, korábbi főnököm, a másik Pulai Miklós volt. Csikóst én csak Béla bácsinak szólítottam, – sokat dolgoztam neki is, meg is írtam a kettőnk munkakapcsolatainak alakulását a róla szóló emlékkötetben egy méltatás keretében. Azt hiszem, Béla bácsi engem szinte a fiának tekintett. Ő pont annyi idős volt, mint apám, Miklós 10 évvel volt nála fiatalabb. Végül is a sorsomnak egy rendkívüli adománya lett, hogy mindkettőjükkel együtt dolgozhattam 10-15 évet. Mi hárman szinte minden érdemi, a gazdaságirányításban szükséges változást illetően egyetértettünk. A sztorinkban az a legkülönösebb, hogy három teljesen eltérő indíttatású, eltérő korban született ember miért is vélekedhetett a legfontosabb kérdésekben azonosan. Nos, aki ismeri mindhármunk igaz történetét, annak ez nem titok.

Az 1980-as évekre kialakult magyarországi állapotok okait azonosan láttunk. Tudtuk, hogy muszáj valamit tenni azért, hogy egy jobb világ lehessen. És, hát az sem lényegtelen, hogy egyikünknek sem volt ilyen feladatoknál munkaundora. Közös volt bennünk az is, hogy rühelltük a seggnyalást, és utáltuk a pancserséget. Díjaztuk a tudást, az ötleteket, és tudtuk, hogy végig vinni valamilyen változást, mekkora munka, kitartás, szerencse vagy egyéb. Kettejük eszmecseréjében többször részt vehettem, és ennek a két embernek is köszönhetem, hogy a világról alkotott felfogásom olyan lett amilyen. Igen, a főételben a tudás volt a hús, az együttműködés volt a köret, a szaftot pedig nem lehetett elkészíteni egy kis cinizmus nevű fűszer nélkül. A desszert, akármi is lett-légyen az, csak ezek után jöhetett.

Néhányszor előfordult az is, hogy nem csak az irodáinkban, hanem úgymond fehér asztalnál ültünk, beszélgettünk, jót ettünk, ittunk finom bort is hárman. Mindig volt miről társalogni. Ők ketten nekem sajátos történelemtanáraim is voltak. Még bízom abban, hogy Miklós is leírta mindazokat, amiket nekem/nekünk elmondott, és valahol majd olvashatom. Tanulságosak. Egyszer, talán 1988-ban egy közgazdász-vándorgyűlés után este szintén nosztalgiáztunk egy üveg jó bor mellett, és Miklós azt mondta „kár, hogy nem adatott meg, hogy hárman dönthettünk volna arról, milyen gazdaságirányítási rendszer legyen, pedig még nagy szám is lehetett volna”. Az Öreg csak mosolygott, és rátette a kezét Miklóséra, és mondta neki: „ezt úgy mondtad, mintha még mindig egy szerelmes tinédzser lennél”. Aztán nevettünk és ittunk rá, hiszen ebben is egyetértettünk.