Fekete János titkára voltam 5 vagy 6 éven keresztül. Ez alatt Miklós a Nemzeti Bank első elnökhelyettese volt. Fekete csinálta a nemzetközi oldalt, Miklós meg a belföldi pénzügyi vezetést. Tehát a Nemzeti Banknak nem az elnöke, mert az akkor egy politikai kinevezett volt, de első elnökhelyettesként ő volt ténylegesen a bankár. A belföldi ügyeknek volt a felelőse, az összes olyan dolognak, amit ma már normálisan úgy mondanánk, hogy nemzeti banki vagy központi banki funkciók. Fekete titkáraként, Miklóstól gyakorlatilag két szobával arrébb dolgoztam. Egyik oldalon Fekete, a másik oldalon a Tímár titkárság, utána pedig Pulai Miklós. Így volt lehetőségem is, de a feladatomból is adódott, hogy egy csomó dologban, amikor olyan anyagok kerültek a Fekete asztalára, amelyek igazából nem nemzetközi, hanem inkább a belföldi pénzügyek feladatkörébe tartoztak, akkor azokat átvittem Miklóshoz. Sokszor előfordult, hogy odaadtam neki egy papírt, amire csak ránézett, és máris elmesélte annak hátterét és elkezdtünk beszélgetni róla.

Igazából én azt csodáltam mindig, ami egy fantasztikusan jó tulajdonsága volt, hogy olyan módon tudott beszélni az emberekkel, hogy azonnal megértették őt. Nekem, mint egészen kezdő tisztviselőnek a Nemzeti Bankban, olyan egyszerűen tudta ezeket az akkor is nagyon komplex, komplikált dolgokat elmondani, hogy abból tényleg lehetett tanulni, tényleg meg lehetett érteni, tényleg lehetett beszélgetni róla. Szóval nekem is ez egy életreszóló emlék, és úgy ahogy azt Horvai Andris is írta önmagáról, én is nagyon sokat tanultam Miklóstól. Én is úgy érzem, hogy az egész pályafutásom alatt János és Miklós voltak a legjobb tanáraim. Ezért nagyon jó iskolám volt a bankárság mindkét oldalának a megismeréséhez.

Később kapcsolatunk még közelebbivé vált, mint a kétszobányi távolság, amikor Magyarország csatlakozott a nemzetközi pénzügyi intézményekhez, az IMF-hez és a Világbankhoz. 1981-től voltak a tárgyalások a Világbankkal. Ez úgy működött, hogy igazából párhuzamosan folytak a tárgyalások az IMF-fel és a Világbankkal, de mindenki tudta, hogy előbb az IMF-fel kell megállapodni, mert addig a Világbank nem állapodik meg senkivel, amíg az adott ország nem lesz tagja a Nemzetközi Valuta Alapnak. Az IMF-en volt a hangsúly, 1982 májusáig, amíg IMF taggá nem váltunk. Addig a Világbankkal szórványosabb volt a találkozás meg a konzultáció, beszélgetés. Azonban már 1981 novemberétől, amikor hivatalosan megkezdődtek a tényleges tárgyalások az IMF-el, akkor a Világbank is mindig ott volt egy kicsit a háttérben. Miklós ezeket akkor még csak háttérből, még nem közvetlenül irányította. Amikor aztán tagok lettünk, rögtön ő lett a Világbank magyarországi kormányzója. Ez a funkció neve, ami igazából azt jelenti, hogy ő koordinálta, ő vezette az összes Világbankkal kapcsolatos magyarországi eseményt, fejleményeket. 1981-82-ben én is az IMF-re koncentráltam, mert az volt az aktuális. A külső egyensúlyi helyzet drasztikusan romlott. A nemzetközi pénzügyi szervezetekre nagy szükség volt. Sokan nem tudják, de önmagában az a tény, hogy már 1981-ben tárgyalások folytak az IMF-fel és a Világbankkal, megmentette Magyarországot a pénzügyi csődtől. Egy olyan helyzettől, ami később decemberben, Jaruzelski hatalomátvételekor történt Lengyelországban. Amikor ott bekövetkezett a pénzügyi csőd, akkor azt láttuk, hogy rögtön kiürültek a boltok, s olyan súlyos gazdasági válság alakult ki, amit az IMF, Világbank tagságnak köszönhetően Magyarországon el lehetett kerülni.

Miklós lett tehát a Világbank magyarországi kormányzója, és mint ilyen ő tárgyalt minden világbanki vezetővel, aki Magyarországra jött. Nem sokkal ezután lettem a Nemzetközi Fejlesztési Intézmények Főosztályának a vezetője. Hozzánk tartozott a Világbank és társintézményei. A kormányzati struktúra miatt a Nemzeti Banknál volt az összes nemzetközi pénzügyi feladatnak az irányítása, tehát logikusan ott jött létre ez a főosztály. Egy kétszintű bankrendszerben a központi banknak igazából nem lenne feladata az ilyen típusú, a beruházásokat elősegítő hitelek felvétele. De akkor még az MNB látta el a jegybanki és a kereskedelmi banki funkciókat is. A világbanki hitelek koordinálása később ugyan átkerült a Tervhivatalba, de az, hogy ez a főosztály a Nemzeti Banknál volt, nem okozott gondot, mert Miklós a Tervhivatalba kerülése után az ottani funkciói mellett a világbanki kormányzói szerepet is ellátta. Nekem egyszerűen azt jelentette, hogy vele ugyanúgy folytatódott a kapcsolatom, mint addig, csak egy másik épületbe kellett átmenni. A 3. emeletről (MNB) az 8. emeletre (OT).

Nem akarom megismételni azokat a dolgokat, amiket Horvai Andris nagyon jól leírt a csatlakozás utáni történtekről, vagy arról, hogy miért is csatlakoztunk. Tényleg öröm volt részt venni azokon a tárgyalásokon, amiken Miklós is részt vett. Ezek nem szövegezési tárgyalások, hanem érdemi, tartalmi beszélgetések, megbeszélések voltak. Azt hiszem, a világbanki partnereink is értékelték, hogy Miklóssal tényleg lehetett érdemileg és nyíltan beszélni. Reformer volt, aki pontosan látta, hogy az országnak milyen irányba kellene mennie. Azért is voltak nagyon jók ezek a megbeszélések, mert a világbanki szakértők kifejezetten megértették, sőt talán élvezték is, hogy mi is történik ebben az országban, ebben a rendszerben. Ne felejtsük, hogy mi csak egyike voltunk azoknak a kelet-európai országoknak, akikről keveset tudtak, bár a többiekkel, a szovjetekkel vagy a csehszlovákokkal nem nagyon tudtak kapcsolatot létesíteni. Miklóssal tárgyalva megértették, megtanulták, hogy mi és miért történik, miért szükségesek a reformok, hogyan lehet azokat bevezetni. Tanultunk egymástól: figyelték, hogy mi mit mondunk, ezáltal az ő reagálásuk, az ő tanácsaik jobban igazodtak azokhoz a lehetőségekhez, amiket mi elmondtunk. Miklós ebben nagyon az élvonalban volt. Mindig tudta, hogy meddig lehet elmenni, mit lehet megtenni, s milyen olyan politikai határok léteznek, amikhez ugyan lehet közelíteni, de átlépni rajtuk nem lehet. Ez nagyon is segítette a reformereket.

A 80-as évek során sok különböző típusú világbankos hitelmegállapodást kötöttünk. Kedvencem az úgynevezett Ipari Szerkezetátalakítási programra felvett kölcsön volt. Nehéz visszafelé történelmileg követni, hogy miként is alakult ki ez a bizonyos kölcsön. Messze túl mutatott az ipari struktúra átalakítási célkitűzésen. Akkor az még egy teljesen szokatlan, teljesen újszerű dolog volt a Világbank számára is, nemcsak nekünk. A feltételeket, amiket később máshol is alkalmaztak, részben tőlünk vették át. Figyelték a reformokat, nézték, hogyan csináljuk, s mit teszünk a reformok bevezetése érdekében. Segítettek abban, hogy azoknak egy olyan formája, egy olyan kerete legyen, amelyik aztán kvázi kötelezettségeket jelentenek a számunkra arra, hogy az elgondolásainkat be is vezessük. Szóval egy fegyelmező erő volt. Nem hagyták, hogy csak mellébeszéljünk. De ugyanakkor őnekik is egy újstílusú kölcsönnyújtási forma volt, amelyikben ez a reform mátrix, amelyik nagyon következetesen rendszerszerűvé tette a tárgyalást is, és azt hiszem egy olyan sillabuszt adott a tényleges reformoknak is, amely segítségével a reform elemek érthetővé váltak szélesebb körben is.

A folyó reformokat Miklós vezetésével bemutattuk, és letárgyaltuk Washingtonban is, meg itthon is. Miklós vezető szerepet töltött be pl. az adóreform kidolgozásában; azok hatalmas lépések voltak. A mátrixnak több más pontja is nagyon fontos volt, így például a kisvállalkozások segítése. A mátrixszal „feljavított” ipari szerkezetátalakítási kölcsön végül is sokkal jelentősebbnek bizonyult egy átlagos konkrét hitelszerződésnél. Úgy éreztem, hogy ez azért volt fontos az ország számára, mert az egész reformot segítette elő, és ezáltal jóval nagyobb hatása volt, mint annak a 110 millió dolláros kölcsönnek, amit a szerkezetátalakítás céljaira felvettünk.

Amit még el szeretnék mondani, az inkább Miklóssal kapcsolatos személyes élmény. Nagyon sok itthoni tárgyaláson vettem részt, de jó néhányszor Washingtonban is jártunk, főleg az éves közgyűlések alkalmával. Ezekből az utazásokból számomra a legérdekesebb nem is az ottani tárgyalások voltak, hanem a repülőutak. Miklóssal sokszor egymás mellett ültünk és végigbeszélgettük a Washingtonig tartó oda-vissza utat, ahelyett, hogy aludtunk volna egy jót. Azok remek órák voltak. (Tömpe István interjúja alapján)