Kollarik István (K. I.): Kezdjük ott, hogy az 1962-ben kezdődő egyetemista koromban félig nemzeti bankos lettem, ugyanis társadalmi ösztöndíjat kaptam az MNB-től, másodéves és ötödéves koromban. A kettő között népköztársasági ösztöndíjas voltam. Amikor viszont a közbenső időszakban nem kaptam a banki ösztöndíjat, nagyon kedvesek voltak az ottani kollégák, meg persze a személyzetisek (őket ma humán erőforrás gazdálkodóknak hívják), mert felajánlottak egy „negyed állást”, ami azt jelentette, hogy hetente egy-két órára bejártam a bankba, és különböző matematikai modelleket készítettem a közgazdasági főosztályon. Vagyis, folyamatosan bejártam a Nemzeti Bankba és így látásból már ismertem Pulai Miklóst. Természeten a megfelelő távolságból néztem rá, gondolhatod, egy tacskó meg egy ilyen vezető beosztású ember között ég és föld volt a különbség. A dolog lényege, hogy már akkor is tudtam ki a Pulai Miklós. Aztán amikor az egyetem után, mellesleg matematika szakon végeztem, a Pénzügyminisztérium magához szippantott, merthogy szükség volt egy matematikához értő emberre, aki meg tudja csinálni a ‘68-as új gazdasági mechanizmus adómodelljét. Így nem a Nemzeti Bankban kezdtem el dolgozni, ahogy az egy társadalmi ösztöndíjas számára kötelező lett volna, hanem tulajdonképpen váratlanul átkerültem a Pénzügybe. A Pénzügyminisztériumban 1968 augusztus táján kaptam az első fontos feladatomat (‘67-ben diplomáztam): az új gazdasági mechanizmus első félévének eredményeiről, kiértékeléséről szóló elemzés és kormány-előterjesztés megírását. Visszatekintve azt mondhatom a munka egész tűrhetően sikerülhetett, mert meghívtak az anyagot tárgyaló miniszteri értekezletre, megkaptam érte az első miniszteri dicséretemet, ami egy ilyen taknyos kölyök számára egyrészt meglepetés, másrészt óriási megtiszteltetés volt.

A miniszteri értekezleten láttam először Miklóst. Megismerkedésről itt még szó nincs egyelőre. Személyes megismerkedésünk egy jó félévvel későbbre tehető, amikor ugyanilyen alapon meg kellett írnom egy kormányelőterjesztést az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus első egész évének eredményeiről, tapasztalatairól. Nyilván te is pontosan tudod, hogy milyen menete van egy ilyen anyagnak, különböző fokozatokban tárgyalják. (Minisztériumon belüli egyeztetés, miniszteri értekezlet, minisztériumok közötti egyeztetés, MSZMP KB gazdaságpolitikai bizottsági tárgyalás, politikai bizottsági állásfoglalás, államtitkári megbeszélés, kormányülés, mindez azért, hogy a végére sikerüljön egy megfelelően „kiherélt”, jól nevelt anyagot összehozni.) Szempontunkból az számít, hogy amikor eljutott a dolog a miniszteri értekezletig, akkor találkoztam Miklóssal, aki odajött hozzám és gratulált. Az ismeretségünk úgy kezdődött, hogy egy számomra rettenetesen magas beosztású, nagy ember odajön hozzám és jattol velem. Hát köpni-nyelni nem tudtam, képzelheted.

Bakonyi János (B. J.): Ez egy kellemes indulás.

K. I.: Hogy a fenébe ne? Marha boldog voltam, meg büszke. A miniszteri értekezleten ő képviselte a Nemzeti Bankot. Nyilván te is tudod, hogy ez egy kölcsönösen kötelező látogatás volt. A Pénzügyminisztérium miniszteri értekezletén mindig ott kellett lennie egy bankos vezetőnek, a bank elnöki értekezletein pedig mindig ott volt egy pénzügyminisztériumi vezető. Ez volt tehát az első alkalom, amikor megismerkedtem vele, innentől kezdve aztán már minden találkozásunk alkalmával egyre jobban figyeltem, hogyan működik a Pulai Miklós, mint mechanizmus. Egyszerűen nem lehetett nem figyelni rá, ahogyan a sok-sok talpig komoly ember között megszólal valaki, aki tele van humorral. Gondolj bele, egy vezetői értekezleten, ahová a már mindenbe beleszürkült bürokraták közé bekerül egy ilyen fiatal kölyök, mint én, akit halálra untat a sok-sok részérdekből fakadó mellébeszélés, egyszer csak megszólal egy ember, aki tele van humorral, és azt mondja el, amit én is elmondanék, bármikor szívesen. Szóval az emberben egyszerűen kialakul egy automatikus és feltétlen rokonszenv az iránt, aki így viselkedik. Ez a szakmai ismeretség indulása, ami aztán később, fokozatosan emberivé is erősödött. Ahogy egyre magasabb beosztásba kerültem, konkrétan, amikor a közgazdasági és költségvetési főosztály vezetője lettem, gyakorlatilag én voltam a Pénzügyminisztérium állandó képviselője a bank elnöki értekezletein. Ennek folytán rendszeressé vált a találkozásunk meg a beszélgetésünk is. Azt hiszem, akkoriban mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy a másikunk hogyan gondolkozik. Hogy közös ügyünk a mechanizmus védelme, hogy ne lehessen eltaposni. Ez ‘72 után gyakorlatilag reménytelen küzdelemnek látszott. Ez a ‘72. novemberi KB ülés volt az a nevezetes esemény, ahol az állampárt az ún. új gazdasági mechanizmust gyakorlatilag letiltotta. Nem tudom ezt másképpen fogalmazni. Innentől kezdve kínlódásszerű küzdelem folyt azért, hogy valami megmaradhasson belőle. Mondok egy furcsának, vagy inkább pitiánernek ható dolgot. Az egyik legkeményebb küzdelem ekkoriban azért folyt, hogy meg lehessen tartani a szabályozás, az adózás egységes rendjét. Ez volt az a pont, aminek megmaradása némi reményt adott arra, hogy előbb-utóbb visszaépülhessen a piaci mechanizmus.

B. J.: Látványosan söpörték le. Ugye ennek személyi konzekvenciái is voltak?

K. I.: Hogyne, persze. A párt vezetése ekkor adta elő a nyers-fehér-acél című műsort, amelyik maga alá temette Nyers Rezsőt, Aczél Györgyöt és Fehér Lajost, akik a piacgazdasági mechanizmus élharcosai voltak. Megvolt tehát a dolog káder háttere, emberi háttere, mindenféle háttere. A magam szempontjából mondom, ezekhez képest pitiáner jelentőségű emberként is meg kellett küzdenünk minden egyes apróságért, ami a későbbiek számára megőrizte a kibontakozás reményét, hogy mégis csak el lehet érni valami értelmes változást. Az egyik ilyen, de mai szemmel nézve is fontos elem volt az adórendszer egységessége. A mechanizmus ellenfelei számára ez volt a legfőbb rossz, mert az egységes adórendszer mellett világosan megmutatkozott, hogy az adott körülmények között mely cégek, mely vállalatok, mely tsz-ek a kiemelkedőek, s melyek a rosszak, kiket kell külön pénzügyi támogatásokkal életben tartani, és így tovább. Ha többre nem is, arra még jó volt az egységes rendszer, hogy legalább az látszódjék, a magyar vállalati körben mely szereplők a jobbak, gazdasági értelemben hatékonyabbak, s melyek a rosszabbak. És ez a kép élesen szembe került azzal, amit a politika látni akart. Éppen ezért nagyon nem szerették a politikai vezetők, el akarták söpörni az egységes adórendszert. Ez a magyarázata annak, hogy az ún. egységesség, nem egységesség vita akkor központi eleme volt az egész közéletnek. Miklós például ebben, amikor lehetett meg amikor tudott, mindig mellém állt, ha ebben az ügyben valahol nyilatkozni kellett, mondjuk, a Pénzügyminisztérium miniszteri vagy a bank elnöki értekezletén. Ezek a kapcsok tették egyre szorosabbá a közöttünk levő együttműködést. 1980 után Miklós vezette azt a kormánybizottságot, amelyik a „kisvállalkozások”, valójában a magánvállalatok működésének legalizálását készítette elő. Ennek a munkának a folytatására, a szükséges szabályok megalkotása és életbe léptetése után 1982-től, a folyamatos elemzés és fejlesztés céljából létrejött egy, mindegyik minisztérium és országos hatáskörű szervezet képviselőiből álló másik bizottság, amelyiket már én vezettem.

Az előzőekhez hozzájön az élet egy teljesen másik része, a tenisz. Még valamikor a ‘70-es évek elején Miklós meghívott egy teniszpartira. Ennek a konkrét, közvetlen okát egészen pontosan nem tudom. Nyilván látott játszani, vagy tudhatta, hogy teniszezem. A lényeg az, hogy meghívott egy páros partira, ahol a felállás az volt, hogy neki Nyers Rezső volt a társa, én meg Fehér Gyula pénzintézeti központi főosztályvezetőnek voltam a párja. Hogy, hogy nem, onnantól kezdve stabil ember lettem ebben a négyesben. Megmondom neked őszintén, magam sem tudtam pontosan, hogy ennek mi volt az oka, de onnantól kezdve rendszeresen játszottam velük. Az az igazság, hogy Miklós egyéni módon teniszezett. Nyilvánvalóan látszott a mozgásán, hogy nem tanult teniszező, vagyis amatőr módon tanult meg játszani, de baromi jó labdaérzéke volt, ezért jól játszott. Én tanult teniszező vagyok, valamikor komolyan teniszeztem, és lehet, hogy ez volt a magyarázat arra, hogy befogadtak oda negyediknek, nem tudom. A pályán aztán végképp kijött belőle a humor. Röhögtünk, hülyéskedtünk egymással, meg a világgal. Ez megint egy olyan eleme volt az életünknek, meg az én életemnek, ami roppant kedvessé, kellemessé tette a dolgokat. Kiderült, olyan emberekkel vagyok együtt, akikről messziről azt gondolhatná bárki, hogy valami ecetsavanyú vezető káderek, közben mindegyikről kiderül, hogy csudajó humorú emberek. Nagyon jó idők voltak. Sajnos azonban megérkezett a ‘72 előtti meg az a körüli időszak. Ahogy te magad is említetted, Nyers Rezsőnek akkor már kifelé állt a rúdja a vezetésből. Ez rányomta a bélyegét a hangulatra. Nyilván te is érzed, meg tudod, ilyen helyzetben az ember nem vetemedik arra, hogy ilyen társaságban komoly szakmai, politikai ügyeket kezdjen el feszegetni. Egyetlenegyszer volt olyan eset, amikor annyit mertem kérdezni Nyers Rezsőtől, hogy mégis mi lesz a mechanizmusunkkal; nélküle (mármint Nyers Rezső nélkül) tönkre fog menni az egész, a piaci rendszer nélkül meg az ország is. A pali csak annyit mondott, hogy a mechanizmust meg fogjuk védeni. Ez sóhajtásszerűen, hirtelen szakadt ki belőle. Ezt nem fogom az életben elfelejteni. Nyilvánvaló jelét adta annak, hogy ő is tökéletesen elkötelezett ebben az ügyben. Más kérdés, hogy a Kádár őt is félreállította.

B. J.: De aztán az idő mégis csak benneteket igazolt.

K. I.: Végül igen. Az szerintem minden ép elméjű ember számára egyértelmű volt, hogy a gazdaságot másképp nem lehet kirángatni a mocsokból, csak ha egy értelmes piaci mechanizmusra állunk át. A visszatáncolásnak persze különböző fokozatai voltak. A ‘70-es évek második felének elején, közepén elindult az adósság növekedés konvertibilis valutában, amikor berobbant az eleinte álszent módon olajválságnak nevezett, valójában világgazdasági válság, ami kikényszerítette az egész világ gazdasági fejlődésének új pályára való átállását. Ez akkor Magyarország számára azt jelentette, hogy rettenetes hiteleket kellett fölvenni, hogy finanszírozható legyen az életszínvonal, de valójában az életképtelen gazdaság is. Ekkor született meg a gyermeteg politikai lózung: „a határon megállítjuk az energia árak emelkedését”. Ekkor indult el az ország adósságállományának tényleg elképesztő növekedése. A mai napig megy a vita, hogy ami történt, vajon egy tudatos eladósítás volt-e azok részéről, akik beleláttak a kártyákba, vagy csak ész nélküli kapkodás. Itt elsősorban a Fekete János szokott szóba kerülni, mint főszereplő.

B. J.: Érdekes, hogy ez a gondolat, hogy ebben ilyen tudatos tevőleges dolgok is voltak, érdekes, hogy azt mindenki a Nemzeti Bankkal hozta összefüggésbe.

K. I.: Igen. Nyilván azért, mert a Nemzeti Bank kezelte az adósságokat, meg egyáltalán a nemzetközi fizetésekkel kapcsolatos bármilyen tevékenység akkor az ő monopóliuma volt. A Külkereskedelmi Bank ugyan szervezetileg különálló volt, és ez olyan érzetet kelthetett, hogy független is, valójában azonban, érdemileg az MNB egyik főosztálya volt.

B. J.: De Fekete mellett Szalkai Pista, meg még jó néhány más személy nevét is emlegették.

K. I.: Persze. Igen, boldog-boldogtalant. Az kétségtelen, hogy intézményileg a folyamat valóban a Nemzeti Bankhoz kötődött, de azt hiszem, az a kör, amelyik az úgynevezett új mechanizmusnak volt a barátja, híve, szolgája és tevőleges segítője, valójában tisztában volt azzal, hogy mire megy a foci. Nem hülyékből állt az a csapat.

B. J.: És akkor a ‘70-es évek végén, a ‘80-as évek elején újrakezdődött vagy folytatódott az a reformmunka, ami félbe maradt? Szerintem ebben te is benne voltál és Miklós is.

K. I.: Igen, igen. 1978-ban volt az a nevezetes MSZMP központi bizottsági ülés, amelynek határozata a külgazdasági kapcsolatok átértékelésének címszava alatt, ezzel a fedőnévvel valójában a gazdasági mechanizmus újraindításáról szólt. Az előkészítésben természetesen együtt dolgoztunk Miklóssal is. Ún. manrézák voltak akkoriban divatosak, a szabályzórendszer módosításának, az akárhányadik ötéves tervhez kapcsolódó szabályozórendszer kialakításának előkészítésére. Mindegy is, milyen néven, mindig voltak ilyen előkészítő munkák. Hol fönn a Duna-kanyarban, valamelyik szállodában, hol a Nemzeti Banknak a Duna parti üdülőjében. Rengeteg ilyen manréza volt, ahol mindig együtt dolgoztunk. És ha már ez szóba kerül, akkor most hagy mondjak el egy kedves emléket. Ez igazán az ügy humoros részéhez tartozik. Az egyik ilyen összeröffenés pont a Nemzeti Bank a Nánási úti üdülőjében volt. Ilyenkor a résztvevőket kivették a napi munkából, az előkészítő csapat tehát amolyan különleges osztagként működött. De, akkoriban, ez már a ‘70-es évek vége felé van, működött egy úgynevezett ár- és termékforgalmazási bizottság Csikós Nagy Béla vezetésével. Ez a bizottság rendszeresen ülésezett, és termékelosztási ügyekkel, árak meghatározásával foglalkozott, azaz a jó öreg tervutasításos rendszer csökött maradványaként funkcionált. A bizottsági ülések olyan fontosnak minősítettek voltak, hogy manréza ide, manréza oda, emlékszem rá, Miklósnak a Nánási útról be kellett jönnie a városba egy ülésre. Ebéd után voltunk már, újraindult a tárgyalás, amikor visszaérkezett a városból Miklós. Én éppen mellette ültem. Biztosan emlékszel te is: Miklósnak a csodálatos, lehajtott fejű, az orra elé tartott kéz mögé bújtatott nevetésére, miközben elkezdett mondani is valamit. Ebben az esetben azt mondja nekem, képzeld, hát lement ez az agyizzasztás a szükséges termékpályákról, a fatermékek áráról meg a többi hülyeségről. Hát, azt mondja, elképesztő, hogy mi marhaságot kell ilyenkor végighallgatni. Több órán át kínoztuk egymást, már mindenki totál kész volt, egy óra körül végre kezdtünk felsóhajtani, hogy vége van az egésznek, Csikós Béla azt mondja, hogy na, akkor megállapodtunk mindenben, kezdünk felállni, szedelőzködni, hogy jövünk el, erre megszólal az Ottó, és tudod mit mondott? Hogy mi lesz a búgó facsiga árával? Képzeld, az Ottó! Hát, azt mondja, ilyen nincs. Az az Ottó Gadó Ottó volt. Az egész valami valószerűtlen hihetetlen volt, egyszerűen elképesztett, nem tudtam mit csinálni hangosan elnevettem magam. Hetényi vezette éppen akkor ezt a megbeszélést, s hát enyhén szólva feddően nézett rám, hogy mit röhögök bele a szent áhítatba. Aztán ránézett a Miklósra, aki egyébként megint a keze mögött, kicsit lehajtott fejjel, ugyancsak rázkódott a röhögéstől, és megértette a helyzetet, így gyorsan el volt rendezve az egész, mentünk tovább a tárgyalással. Megint mondom, Miklósra ez abszolút jellemző. Nem fennkölt tisztelettel beszél arról, hogy egy ilyen országos jelentőségű bizottságban ő most milyen fontos dolgokról tárgyalt, hanem azt kezdi el, hogy az Ottó! Hát mi lesz a facsigával? Valami elképesztő volt. Na mindegy. Tényleg nagyon-nagyon sokat dolgoztunk együtt. El kell mondanom: igen büszke vagyok arra, hogy dolgozhattam vele, meg hogy nagyon sokat segített nekem. Elkötelezett ember voltam persze, ez teljesen természetes, de éppen ezért nagyon fontos volt, hogy egyszer-egyszer volt néhány olyan mondata, ami világossá, egyértelművé tette, hogy mellettem áll, meg, hogy segít nekem a pénzügyes dolgokban. A Nemzeti Bankban, hogyha valamit elmondtam, mindig helyeselt, mindig mondta, hogy de jó, hogy te vagy itt, ha te képviseled a pénzügyet, veled sokkal könnyebb megállapodni, mint –, és akkor mondott egy nevet, de az nem tartozik ide. Nagyon jóban voltam vele, hozzá kell tennem egyébként, hogy Tímár Mátyással is, ugye akkor ő volt a bankelnök, vele is hála Istennek megértettük egymást nagyon sok mindenben. Körülbelül így alakult ki a dolog, nagyon sokat voltunk együtt.

Még egy anekdotát elmondok, most teniszügyből kifolyólag. A Pasaréti úti Vasas fedett pályán játszottunk egyszer. Emlékszem, utána akkor nekem be kellett mennem még dolgozni, ezért ott zuhanyoztunk, ott öltöztünk. És akkor a zuhanyozóban Miklós elkezdett nekem mesélni. Azt mondja, képzeld – most ne haragudj, elmondom neked úgy, ahogy történt, aztán amikor az írásba átteszed a szöveget, akkor kérlek szépen, úgy írd, hogy papírképes legyen – azt mondja, képzeld, két hülye p..csa mit művelt. Felhívnak Tökölről a szovjet hadsereg laktanyájából, hogy elfogtak két nőt, akik be akartak menni a laktanyába. Kiderült, hogy a Nemzeti Bankban dolgoznak. Na, kit keressenek, aki igazolni tudja őket, hát a két nő engem nevezett meg. Kiderült, a két nő csak dugni ment oda, mert összeszedtek valami szovjet katonákat, és ugye nagyon-nagyon jól esett volna nekik valami. Aztán odamentek a hadsereg a laktanyájába. A hülye parancsnokok meg lefogták őket, és képzeld el, nálam érdeklődtek, hogy mit csináljanak a két nővel. Szerencsére ki tudtam mosni őket, úgyhogy megúszták.

B. J.: István azt szeretném kérdezni, hogy ez a közös munkátok, amiben ő sokat támogatott téged és nyilván te is őt, ami itt a gazdaság átalakításával kapcsolatos, hogy az utolsó ilyen nagy fejezet az a ‘89-es, amikor a gazdaságirányítás átalakítása, átmenet a piacgazdaságba.

K. I.: Persze. De még ezt megelőzően, volt két nagy meló, amiben együtt dolgoztunk. Az egyik az adóreform, a másik pedig a bankreform. A bankreformot azért tartom különösen fontosnak megemlíteni, mert ez volt az egyetlen pont, ahol súlyos vitáim voltak Miklóssal. Tényleg, egyetlen szakmai pont létezett, amiben nem értettünk egyet. Ez konkrétan az a kérdés volt, hogy a magyar bankrendszer a német általános banktevékenység irányába menjen, vagy az angolszász különválasztott rendszer felé, azaz intézményesen elkülönüljön-e a tőkepiac és a pénzpiac. Magyarul, hogy a kereskedelmi bankok el legyenek-e tiltva a tőkepiaci tevékenységtől vagy sem. Miklós ebben az első pillanattól kezdve, végestelen végig a német általános modellt támogatta, nekem pedig egyértelműen az angolszász modell volt a dilim, és ma is az. Meggyőződésem, hogy a bankrendszerünknek az egyik legnagyobb baja, az, hogy nincs élesen különválasztva a tőkepiaci tevékenység a pénzpiaci tevékenységtől. Most nem érdemes ennek a szakmai részleteibe belemenni, de szilárd meggyőződésem, hogy a világ pénzrendszerének a 2008-as nagy válsága avarészt annak is következménye, hogy a kereskedelmi bankok a tőkepiaci veszteségeiket a kereskedelmi banki tevékenységben tüntetik el a mérlegben. És – hozzáteszem – a felügyeletek ráadásul olyan gyengék, hogy végül is szinte semmit nem tudnak megakadályozni, amikor kialakulóban vannak a nagy pénzügyi válságok.

B. J.: Igen, mindig az események után mennek. Igen.

K. I.: Úgy van, és csak próbálnak utána menni, mert például 2008 után is elindult a nagy fogadkozás az Európai Unión belül, hogy na, most aztán a felügyeleteket megkeményítjük, megszigorítjuk. Elindult a bizottsági munka, azóta is folyik, és nem történt jóformán semmi. Tudjuk, hogy ha nem akarsz valamiben döntést, akkor létre kell hoznod egy bizottságot. De ez tényleg nagyon szakmai rész, tehát nem tartozik ide. Ami ide tartozik az az, hogy ez volt az egyetlen olyan momentum, amelyben vitám volt Miklóssal. Meg kell mondanom, hogy végül aztán csak ő győzött, mármint nem ő, hanem az általános banki felfogás lett a megoldás. Még ha nem is egyértelműen, mert bizonyos technikai fékek azért bekerültek a rendszerbe. A bankoknak külön létre kell hozniuk egy önállónak látszó szervezetet, amelyik a tőkepiaci műveleteket végzi, de végül is a kettő össze van kavarodva. Még egyszer mondom, a dolog szakmai része itt most talán nem érdekes. Az a része említésre méltó, hogy én nem tudok semmi másról, amelyben valaha is szakmai vitám lett volna Miklóssal, ez volt az egyetlen. Na és akkor a rendszerváltás előtti legutolsó, valóban nagy bizottsági melóban, ahol már arról volt szó, hogy hogyan vezessük be a kapitalizmust, én egy külön kis bizottságot vezettem, amelyiknek a neve „Az antiinflációs gazdaságpolitika lehetősége Magyarországon” volt. Ebben a nagy bizottsági munkában boldog-boldogtalan benne volt, de itt konkrétan Miklóssal nem voltam annyira szoros kapcsolatban, mint más, korábbi ügyekben.

1989-ben elnökhelyettesként átkerültem az Országos Tervhivatalba, lényegében a Miklós helyére, merthogy időközben ő is a Tervhivatalt. De mindig tudtunk egymásról, figyeltünk egymásra. Ő ekkor már a bankszövetség embere volt, és a zöld házban, az Elizélt Palotában, az általad is említett Tervhivatal épületében, az 8. emeleten, az egyik sarokszoba volt az övé. És oda jártam hozzá, akkor is, amikor már kikerültem az államapparátusból.

B. J.: És aztán a 90-es években?

K. I.: Ugyanez. ‘90 után, amikor a rendszerváltozás bekövetkezett, lemondtam kormánytisztviselői szerepemről Ma már azt mondom, hogy valószínűleg elég balgán. de akkor úgy éreztem, az a tisztességes, ha a Németh Miklós kormánnyal együtt lelépek. Beadtam a lemondásomat, azzal, hogy új világ jön, nyilván új emberekre van szükség.

B. J.: Nem tudom, ez szerintem egy kicsit bonyolult, legalábbis énnekem bonyolultabbnak tűnik. Hát nyilván egy más szempontból nézem. Nekem az egész, a Németh kormánytól és annak az összes miniszteréről, meg a további vezetőkről is abban az időben mindig a Rodin szoborcsoportja, a Calais-i polgárok, jutott eszembe, mégpedig annak a szellemisége. Mert ők ugye tudják, hogy nekik csak egy bizonyos ideig tartanak már a dolgok, de föláldozzák magukat a többi polgárért. A Németh kormány is tudhatta azt, hogy le fog járni a mandátuma, de őnekik tisztességesen végig kell vinni a dolgokat, úgyhogy ezért jut róluk eszembe mindig ez a Rodin szoborcsoport.

K. I.: Igen, jogos, teljesen. Ha már ez szóba került, megemlítem, hogy Német Miklóssal is jóban voltam, egyetemista koromtól; nem valami újkeletű kapcsolat volt a mienk. Abban reménykedtem, hogy Miklós még egy évig megpróbálja kihúzni a hatalomátadást, hogy a gazdasági rendszert érintő minden intézmény készen legyen, hogy mindent készen kapjon az új hatalom. Magyarul, hogy ne lehessen semmit visszacsinálni. Hogy ne lehessen a gazdasági mechanizmus nem készre javított, vagy készre állított pontjait elrontani. De hát sajnos ez nem sikerült.

B. J.: Ez egy naiv elképzelés volt, én azt hiszem. Mert ami utána következett, hogy amit készen kaptunk, – most a ‘90 utáni időszakról beszélek –, azt azoktól kaptuk, tehát nem lehet jó.

K. I.: Igen, igen. Pontosan erről van szó. Emlékszem rá, 1990 nem tudom pontosan melyik napján, amikor Antall József a kormányprogramját mondta el a parlamentben, éppen kocsit vezettem, mentem haza a munkahelyemről és valahol a Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi sarkánál járhattam, amikor jobbra kellett fordulnom, s majdnem felmásztam egy fára. Ugyanis hallgattam Antall beszédét. Naivan azt vártam, hogy az új kormány a politikai korlátok leomlása után befejezi az elkezdett munkát. Nincsenek buta politikai fékek, most van itt az idő, itt az alkalom, hogy egyértelmű, világos, értelmes gazdaságpolitikai rendszer működjön az országban. Ehelyett Antall elkezdett össze-vissza hablatyolni, mellébeszélt, dumált történelmi leckékről. Hirtelen annyira elkeseredtem ettől, hogy majdnem elsírtam magam, és majdnem felmásztam egy fára az idegességtől. Egyszerűsítem csak, amit te mondtál, hogy a ‘90 után egyszerre minden rossz volt, ami korábban történt. Ahelyett, hogy az i-re valaki föltette volna a pontot. De ez megint mellékvágány. Miklós akkor már a Bankszövetségnél volt. Ezért egyszer-egyszer oda is, meg aztán amikor Bankszövetség átkerült a Nádor térre a volt Nikex épületbe is. Abba a nevezetes épületbe, amit az a vállalkozó fiú – neve most nem jut az eszembe –vett meg úgy, hogy a Postabank adott rá néhány száz millió hitelt, aztán néhány száz millióval többért rögtön el is passzolt. Talán neked eszedbe fog jutni a neve, a taxisblokád idején ő volt az, aki végül közvetítőként jelent meg a kormány és a taxisok között.

B. J.: És mindig propeller nyakkendőt hordott, ugye?

K. I.: Az, az. De nem jut eszembe a neve.

B. J.: P betűvel kezdődik a neve, úgy emlékszem. Palotás.

K. I.: Úgy van. Tehát abban az épületben volt akkor a Bankszövetség, oda is bejártam Miklóshoz. Akkor is, amikor már nagyon-nagyon megromlott a szeme, a látása. És nagyon sokat panaszkodott, hogy nem lát, és ezért különleges szemüvegszerű eszközökre van szüksége. De még akkor is tele volt életkedvvel, humorral. Állandóan azt mondta, hogy az édesanyám már túl van a 100-on, addig én sem akarok meghalni… én is legalább addig fogok élni, mint az anyám. Ez egy nagyon fura dolog volt. Nem tudom emlékszel-e, hogy amikor meghalt a Miklós, akkor az interneten egy csomó megemlékezés jelent meg róla. Akkor én is írtam egy szöveget, amit valószínűleg senki nem érthetett, aki ezt a részét nem ismerte a dolognak. Miklóssal rengeteget beszéltem erről, és kvázi nekem megígérte, hogy ő 100 éves kora előtt nem hal meg. Szó szerint.

B. J.: Ezt valamennyiünknek megígérte. Tehát akik 1991-től kezdve a Pulai Miklós Baráti Társaságban rendszeresen találkoztak ővele és a születésnapján, névnapján, minden évben felköszöntötték, azoknak ezt ő mindig elmondta, hogy ő bizony a századikon is ott lesz. Mi meg szedjük össze magunkat, hogy legyünk mi is.

K. I.: Igen, igen. Emlékszem, de ez egy négyszemközti beszélgetés volt. És akkor úgy éreztem, személyesen nekem szólt a mondat, „ünnepélyesen megígérem neked, hogy én megérem a százat”.

B. J.: Nem rajta múlt, úgy tudom.

K. I.: Nem, de erről sajnos nekem nincs konkrét információm. Hallottam orvosi (kórházi?) felelőtlenségről, sok minden, hozzá nem méltó körülményről, de tényismeretem nincs, ezért nem merek erről bármit is mondani. Én egyetlen egy mondatot írtam le a megemlékezésemben, azt hogy Miklós, megígérted nekem, megéred a százat, de nem tartottad be a szavadat. Én csak arra akarok emlékezni, hogy az utolsó találkozásunkig tele volt életkedvvel, javaslattal, ötlettel. Akkor még a bankszövetséget képviselte különböző kormányzati megbeszéléseken, elképesztő, hogy miket mondott: ennyi hozzá nem értő emberrel még az életében nem kelletett tárgyalnia.

B. J.: Igen, a butaságok azok mindig fölbosszantották és aztán ezekkel rendkívül szenvedélyesen tudott vitatkozni.

K. I.: Igen. most erről beszéltem. Ilyenkor mindig kifakadt: egyszerűen nem lehet, hogy ennyi hülyével kelljen tárgyalnia. Elnézést, nem az én szavaim.

B. J.: A közös sportolást mikor fejeztétek be? Valamikor a ‘80-as években vagy a ‘90-es években még találkoztatok sportban?

K. I.: Ez érdekes volt, mert amikor ’89-ben átkerültem a Tervhivatalba, egy jó ideig teljesen leálltam a tenisszel. És azt se tudom, hogy ő mikor állt le, mert egy jó időre kiestem a játékból, a társaságból. Később, amikor már újra a banki körbe kerültem újra elkezdtem, de akkor már Miklós nem játszott. Nyers Rezső teljesen eltűnt a közéletből is, nem tudtam mi van vele. A már említett Fehér Gyula már korábban eltűnt a társaságból. És úgy tudom, akkor már Miklós sem teniszezett.

B. J.: Csak azért kérdeztem, mert a rendszeres sportolás, annyira jól tartósít, hogy…

K. I.: Én még most is rendszeresen játszom. Ebben a pillanatban sátorban hetente csak egyszer, de amikor kinti pálya van, akkor kétszer-háromszor is.

B. J.: István, annyit szeretnék még kérdezni, hogy esetleg maradt-e még valami olyan, amiről mindenképpen kéne beszélni, vagy nagyjából már mindent érintettünk a beszélgetésben.

K. I.: Talán egy dolgot hagy mondjak még, és akkor a dolgot le lehet zárni. Az elején említettem, hogy én valamikor nemzeti bankos ösztöndíjas voltam, és kaptam tőlük ilyen munkalehetőséget, hogy év közben bejárjak dolgozni a bankba. Na most ennek folytán sok emberrel megismerkedtem, meg akkor kijártam a Nánási útra is teniszezni például. Ami most számomra egy izgalmas dolog, meg ami örök emlék, hogy a Széll Kálmán tér mögött, ahol a Fény utca meg a Szilágyi Erzsébet fasor találkozik, a saroképület valamikor egy nemzeti banki fiók volt. Én ebben a fiókban is dolgoztam akkor, egyetemista koromban jártam oda. És ebben a fiókban ismerkedtem meg Évával, aki velem nagyjából egykorú fiatal nő volt. Jóban voltunk. Kedves volt. Rengeteget beszélgettünk. Aztán már nagyon-nagyon sokkal később, pénzügyminisztériumi dolgozóként vízisíeltem a Dunán, és volt olyan, hogy a Nánási úton kötöttünk ki, bementünk a banki üdülőbe dumálni. És egyszer csak kit látok ott, mint az Évát. Ott dolgozott és Miklóssal együtt volt. Miklós első felesége akkor már nagyon-nagyon beteg volt. Miklós csodálatra méltóan viselkedett, tisztességes ember volt. Végig kitartott az első felesége mellett, aki nem is tudott magáról, el kellett tartani. Miklós mindent megtett, amit egy ember megtehet ilyen állapotban lévő feleségért. De akkor már kapcsolatban volt Évával, úgy tudom. És képzelheted, döbbenten néztem rá, hogy Miklós új társa az ezeréves ismerősöm. Gondolhatod, hogy meglepődtem. Ez még azért hozzátartozik a képhez. És az is hozzátartozik még a képhez, hogy én találkoztam Miklóssal akkor is, amikor Éva meghalt. Próbáltam benne tartani a lelket, mert ő azért akkor egy kicsit összeesett. Tőle nem megszokott módon akkor egy kicsit összeesett. Amit egyébként nem is csodálok. De ez még azért a kettőnk kapcsolatához hozzátartozik. (Bakonyi János interjúja)