Marjai Józsefről, Kapolyi Lászlóról és másokról is esett szó, akkor hát egészen röviden elmondom, hogyan kerültem az NGKT nevű helyre. A KGST országokban volt ilyesfajta együttműködési szervezet, amit rendesen egy miniszterelnök-helyettes felügyelt. Összejöttek, megbeszélték, mi mindent cserélnek ki, ehhez gyártottak árakat, nálunk is így ment hosszú évtizedeken keresztül. Egészen addig, amíg be nem lépett a szereplők közé Marjai József. Az ő fellépésével változott meg nagyon a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága és a titkárság is (NGKT). Marjai Józseffel új korszak kezdődött. Abban a világban óriási volt a hitelfelvételi hajlam, de az eladósodás veszélyei már világosan látszottak. Az akkori pártvezetés ‘83-’84 körül már lényegében szakított azzal a sikertelen elképzeléssel, hogy fölvesszük a pénzt, csodálatos elképzeléseink vannak, beruháznak, és akkor abból hatalmas nagy konvertibilis többletek lesznek. Csak hát az adósságállomány refinanszírozása is egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt meg. A pénzügyi egyensúlyt csakis politikai küzdelmek árán lehetett kezelni, de ennek ellenére folytatódott az eladósodás. Kádár János kedvelte, hogy Marjai József kézi irányítással próbálja rendbe tenni a gazdaságot. Marjai Józsefet sokra tartottam, roppant nehéz ember, elkötelezett harcos volt, imádott konfliktusokba keveredni. Az egyik állandó konfliktusforrás a rövidtávú irányításért felelős Gazdasági Bizottság (Marjai) és az Állami Tervbizottság és elnöke, Faluvégi Lajos között alakult ki. Pulai Miklós nagyjából az egész időszakban az OT elnökhelyetteseként dolgozott. Néha Tímár Mátyás is célkeresztre került, Kapolyi László ipari miniszter pedig a gazdasági bizottsági üléseken a pofozóbábu szerepét töltötte be.

Egy idő után átmentem a Tervhivatalba dolgozni (1985). A Balassa-féle részlegen (Közgazdasági Főosztály) dolgozott Vértes András, régi barátom a Gazdaságkutató Intézetből. Egészen gyorsan belekerültem a világbanki és az IMF ügyekbe. Abban az időben készítették elő az első ipari szerkezetátalakítási programot, aminek volt egy reformmátrix része, erről sokan megemlékeztek. Később a reformok kiteljesedtek, olyan intézkedések is születtek, amelyre 1985-ben hivatalosan még nem gondolhattak.

Abban az időben ismerkedtem meg egy kicsit közelebbről Miklóssal, persze addig is tudtam róla, mert korábbi életemben, Genfben gyakori vendégünk volt Bácskai Tamás, Miklós jó barátja. Bácskai roppant művelt volt, és utólag is teljes egészében megértem azt a mély barátságot, ami kettejük között már egészen korán kialakult. Természetük valamennyire hasonlított, mindketten nyitottak, rugalmasak voltak, de, ahogy arra Pulai Miklós többször is visszaemlékezett, kettejük közül Bácskai volt a műveltebb, egészen más gyerekkorra épült az élete, és mégis, Miklós emlékezete még csak nem is hasonlítható az övéhez.

Akkortájt, elsősorban világbanki ügyekben többször beszéltem Miklóssal, a reformmátrixért felelős Balassa Ákos mellett szervezői-tolmácsi szerepet töltöttem be. Csakhogy volt nekem egy magántermészetű problémám, amit gondoltam, hogy egyszer bemegyek Miklóshoz, és bevallom neki, hogy akkor ezen most essünk át, mert engem rendkívüli módon nyomaszt. A történt kerete nagyrészt ismert, 1956-ban, nagyon népszerű emberként, pénzügyminiszter helyettesként a Pénzügyminisztérium munkástanácsának volt az elnöke, ezt később (a korhoz képest) többé-kevésbé megúszta, bár elbocsátották, és újra indult a pályája. A személyes fonal annyi, hogy ebben az időben, nagyjából egy évig, a belügyminiszter helyettese az apám volt, sokkal később, egy elszólásából kiderült, hogy talán ő írta alá azt a parancsot, hogy Miklóst le kell váltani, és szerintem ezt a Miklós tudta. Úgyhogy bekopogtam hozzá egy nap, és akkor azt mondtam neki, hogy hát itt akkor most következzen egy vallomás, mert ez engem rendkívüli módon zavar. Apám akkor még élt, de már nagyon idős ember volt. És hogy most ehhez semmilyen módon nem akarnék viszonyulni, csak azt kérem, hogy vegyük úgy, hogy ő is tudja, én is tudom, így kevésbé zavar. És akkor, egészen könnyfakasztó módon rendes volt, és hátba veregetett, mindenféléket mondott, leszedte rólam a terhet. Innentől kezdve elég gyakran mentem be hozzá, beszélgettünk, sajátos viszony alakult ki közöttünk.

Órákon keresztül ücsörögtem nála a privatizáció előkészítése idején. Így kerültem közelebbi kapcsolatba Hetényi Istvánnal is, aki pontosan, nálam sokkal jobban átlátta ennek a projektnek a dimenzióit és következményeit. Miklósnak végül is elmondtam, hogy én ebbe az egész privatizációs ügybe úgy kerültem bele, mint Pilátus a credóba, és ez nem is akkora túlzás. Annak idején, több helyen, a Pénzügyminisztériumban, a Pénzügykutatási Intézetben voltak ilyen projektek. A tulajdonreformnak ezer felkent prófétája volt, én nem voltam közöttük egyáltalán. Se próféta nem voltam, se felkentségi igazolványom nem volt, belesodródtam, aztán folytattam. Persze nem igaz, hogy semmit sem tudtam az ügyről. Hivatalosan pedig, a tervezés során dolgom is volt a külföldi tőke tervezett behatolásával, nem tudtuk értesíteni a külföldi tőkét, hogy neki mi a dolga.

A projekt előkészítése, megszervezése, a háttértörvények és a tőkepiaci intézmények hiánya miatt, a privatizációs projekt óriási robbant. A korábbi programokhoz képest több nagyságrenddel előrébb volt. A történelem fintora, hogy Miklós vezetésével éppen akkor bocsátotta ki a kormány mellett működő reformbizottság az addigi legambíciózusabb és legteljesebb reformcsomagot, aminek megvalósítása 1989-ben ugyan elkezdődött, de 1992-ben már nem ugyanaz fejeződött be, mert a rendszerváltás mindent megváltoztatott. Miklóst mindez nyilván közvetlenül érintette.

De ő a dolgokkal gyakorlatiasan élt együtt. Ahogy teltek, múltak az évek, többször előkerült az ő sorsa, meg hogy, úgy is lehet csinálni, ahogy ő. A rendszerváltás forgatagában megbuktak emberek, leváltották őket, sokan rosszkedvűek lettek. Ma már én magam is úgy gondolok erre a privatizációs időszakra, hogy a lehető legbölcsebben akkor tettem volna, hogyha nem szállok bele, mert az elkerülhető volt, hogy én csináljam. És Miklóst meg csak azért hozom elő, mert neki száz alkalma lett volna szenvedni a megbélyegzéstől, de ő a lehető legjobban kezelte, mások rosszabbul, én is. Optimista, mégpedig önbeteljesítően optimista volt. (Terták Elemér interjúja alapján)