Tömpe István: Utólag sem találkoztam olyannal, aki Miklósról egy rossz szót tudott vagy akart volna mondani. Pedig 1968-tól nagyon sokáig a felső vezetés tagja volt. És ha csak a nekrológokat olvasom, ilyen széles spektrumból dicséreteket még nem hallottam. Lengyel László és Matolcsy György ma antipólusok. Nyilvánvaló, Miklóst legkiválóbb tulajdonsága között ott az optimizmus és a szerethetőség; valahogy mindig ezt sugározta ki magából. Mindez az összes róla készült interjúból is kiderült. Patai Mihály például elmesélte, hogy egyszer alaposan letolta, de valahogy az egész mégis szeretetteljes, önbizalmat erősítő emlékként maradt meg benne. Volt benne egy olyan kisugárzás, ami sokakból hiányzott.

A régmúltban külföldön többször találkoztam Bácskai Tamással, Miklós jó barátjával, aki sokféle módon volt másféle ember. Bácskai Tamás, Miklós egyik legrégebbi barátja lenyűgözően okos ember volt, sziporkázott. Mindig valahogy arra emlékeztette hallgatóságát, hogy nem annyira művelt, nem tudja hat nyelven előadni ezt meg azt az idézetet, de a végén mégis olyan érzésed maradt, hogy jót beszélgettél, sokat tanultál, de még sokkal többet kellene tanulni. Miklóssal beszélgetve viszont az embernek mindig az volt az érzése, hogy megint gazdagodott valamivel. Érzelmileg, elsősorban.

Terták Elemér: Ezt meg tudom erősíteni. Voltak ügyek, amikben különböző volt a nézetünk, és néha kitört belőle az indulat is. De ez nem harag és nem gyűlölet volt, ami amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is rebbent. Azért fontos, hogy Miklósról megemlékezzünk, mert biztosan voltak többen is, akik tettek a jó ügyért annyit, mint ő, vagy talán még többet is, de ahogy azt ő tette, az egyedülálló volt, és ez inspirált sok embert, hogy így kéne csinálni. Igazából ez Miklós nagy értéke és érdeme.

Sok tehetséges embert ismertem, köztük Bácskai Tamást, vagy a briliáns Hetényi Pista bácsit, akiknek sajátos fanyar humora volt, s mellettük egy entellektüel emelkedettnek érezhette magát, de azt az elemi életörömöt és annak auráját csak Miklóstól lehetett megkapni. Nem a tudása volt kimagaslóan nagy, legalábbis lexikális értelemben, s nem tudott olyan briliáns szójátékokat sem kitalálni, mint Tamás, de ha valahol megjelent, akkor, mint egy katalizátor, az összejövetel hangulatát megjavította.

Bárcsak több olyan ember élne köröttünk, aki ilyen képességgel rendelkezik. A világban, amelyben élünk, rengeteg a sértődött, vagy hirtelen mellőzötté vált ember található, és bennük talán nincs is meg az a képesség, hogy ebből a helyzetből valahogy ki tudjanak lábalni. Miklóst, ha úgy tetszik, életében sok kudarc is érte, ám egyiket sem élte meg végzetes drámaként, mindig fel tudta találni magát és képes volt optimistán újra kezdeni.

Kováts-Széplaki Ildikó: Egyetem ide, egyetem oda, ahhoz, hogy az ember jól tudja a munkáját végezni, ahhoz nem elég az elméleti tudás, meg kell tanulni a gyakorlatot is. A Magyar Nemzeti Bankban dolgoztam már, ahol tanulgattam a hitelezői szakmát, amikor felbukkant egy ügyfél, a Mátraplast, ami a hitelezés terén a bank Budapesti Intézetéhez, vagyis a mi főosztályunkhoz tartozott. Hozzám került a cég egyik nagyon érdekes fejlesztési javaslata az egyszer-használatos fecskendők gyártására és sterilizálására. A Medicor a fémből készült injekciós tűknek a sterilizálását el tudta végezni, de a műanyag fecskendőket senki sem tudta itthon sterilizálni. A Mátraplast azt találta ki, hogy Svédországból behozott gépekkel a műanyagból készített fecskendőket is sterilizálja, és így azokat még nyugatra is exportálni lehetett volna. De a „tőkés gépek” behozatala akkoriban nem volt egyszerű. Előterjesztettem, hogy miért is lenne olyan fontos ennek a fejlesztésnek a megvalósítása. A tűt ugyanis hiába sterilizálják, ha a fecskendőt nem lehet sterilizálni. Márpedig enélkül rengeteg betegséget, fertőzést lehet kapni. Én ezt többször is leírtam, de a közvetlen főnököm mindig elutasította, mondván, hogy micsoda hülyeség erre a célra három nyugati gép beszerzése. Nekem viszont annyira tetszett a javaslat, hogy felkerestem a kis üzemet és laboratóriumát, alaposan megnéztem, hogy miként gyártják a műanyag fecskendőket. Ha ők nem tudnak itthon sterilizálni, akkor a kész fecskendőket nagy pénzért Svédországba kell kiszállítani, hogy ott sterilizálják azokat, majd vissza kell importálni. Ki az aki a végén nyer? Hát bizony a svédek, és nem mi. Egy nap aztán bementem, és hangosan vitába szálltam a főnökömmel, ami ugye egyáltalán nem volt divat a Nemzeti Banknál, de nagyon dühös voltam, hogy senki sem gondolkodott el azon, hogy az egészség megőrzése érdekében ez a fejlesztés mennyire fontos volna. Hogy mérgemet felejtsem, kimentem a Nánási út-i teniszpályára, ahol már gyakran találkoztam Pulai Miklóssal. Látva bosszúságomat megkérdezte tőlem: na, kislány, miért lóg az orra? Vesztett talán? Mondtam, hogy itt a pályán nem, de az osztályomon… És akkor azt mondta: na, mesélje csak el, hogy mi is bántja. Elmondtam neki. Kérdezte, hogy hol akadt el az anyag. Mondtam, hogy kinél. Akkor elmosolyogta magát majd elbúcsúzott tőlem. Már el is felejtettem ezt a beszélgetést, amikor egyszer csak visszaérkezett a hitelkérelem, rajta Miklós engedélyével. Az akkor behozott sterilizáló berendezésekkel mai napig is sterilizálják a műanyag fecskendőket, s ezt neki lehet köszönni. Miklós ugyan nem értett ehhez a technológiához, de vette a fáradságot és utánanézett a dolognak és meglátta, hogy van fantázia az ügyben. Persze nem azért szerették Miklóst a teniszpályán, mert ott el lehetett vele dolgokat elintézni, hanem azért, mert ott is mindenkihez volt kedves és bátorító szava. Akkor is, amikor ha beszélgetőtársa csupán egy kis csavar volt a bank gépezetében. Ebből az ember megtanulhatja, hogy érdemes egy udvariasnak, kedvesnek és segítőkésznek lenni. És akkor mindent másként látunk.