– Mikor ismerted meg Miklóst?

K. Á.: Nagyon régen, vagy ötven éve. Egy tervező vállalatnál, az UVATERV-nél dolgoztam. Munkahelyemen – az akkori világban szokatlanul szabadszellemű vállalatnál – megtűrték, vagy inkább megőrizték, mentették a „deklasszált” embereket is. Köztük olyanokat, akik második világháborús vadászpilóták voltak. Az ‘50-es években segédmunkásként kezdték, de megbecsülték őket, hagyták, hogy tanuljanak. Amikor 1971-ben a vállalathoz kerültem, bennük már kiváló mérnök-kollégákat tisztelhettem. A vállalatnak olyan KISZ szervezete volt, amelyben jó értelemben vett egymással való szakmai versengés folyt. A ‘70-es éveknek a legelején, még az új gazdasági mechanizmus „visszafaragása” előtti állapotában volt az ország, amikor egyik mérnök társunk, akinek szülei révén széles kapcsolatrendszere volt, invitált bennünket: most egy „mozgalmi” továbbképzésre megyünk, ahová olyan ember jön el, akire rá fogtok csodálkozni, hogy ilyen is akad az állami életben. Pulai Miklósban, az MNB akkori első elnökhelyettesében fiatal, életerős, új hangot megütő, barátságos, lenyűgözően nyitott emberrel találkoztunk. Vendégünk végtelenül oldott volt.

Pénzügyekről, új gazdaságpolitikáról, új gazdasági mechanizmusról, a megcsontosodott rendszernek a megreformálásáról tartott nekünk és húszunknak-huszonötünknek előadást, vagy – mondhatjuk – inkább bennünket partnernek tartó konzultációt. Elmagyarázta, mi, miért van, milyen a mozgásterünk, lehetőségeink vannak, hogyan állnak a pénzügyek, hogy alakulnak a nehézségek és a kockázatok, mit kell és lehet csinálni annak érdekében, hogy az adott körülmények, a világban kialakult feszültségek között is jobb legyen a magyar gazdaság és vele a társadalom. Nemcsak igen magas szinten felkészültnek, hanem végtelenül „jó fejnek” is tartottuk, mert nem egyoldalúan magyarázott, hanem kíváncsi volt arra, mit gondolunk. Hosszasan ott maradt velünk, „ráért” számunkra. Figyelt és válaszolt. Mindnyájunkat kollegiálisan „tegezett”, mi pedig elfogódottan hol visszategeztük, hol nem. Úgy éreztük, hogy ez az ember messze több, mint amit az akkor már igencsak magasra ívelő pénzügyi karrier bizonyít.

– Mondhatni azt is, hogy bátorság is kellett, hogy azért ott akkor…

K. Á.: Nekem az volt a benyomásom, hogy ő egy félelem nélküli ember. Azért volt félelem nélküli, mert ő mindig azt gondolta, amit mondott, vagy azt mondta, amit gondolt. Tehát neki nem kellett a szavait megválogatnia, s mérlegelnie, hogy ez elmegy-e vagy sem. A szakmát tulajdonképpen ő nem is tekintette munkának. Bizonyította, hogy amikor valaki hivatásnak érzi azt, amit csinál, akkor az már nem is napi teher, hanem maga az élet értelme. És a Jóisten kegyes volt hozzá, mert megáldotta egész életében ezzel az adottsággal.

- Mikor kerültél vele munkakapcsolatba?

Az emlékezetes délután és este után hosszú ideig nem találkoztam vele. Időközben magam a közlekedési tárca, később a népi ellenőrzésnek – a kormányzat akkori ellenőrző szervezetének lettem munkatársa. Az utóbbi szervezetben a politikum akkoriban szorult vissza és jelent meg a szakmaiság. A nyolcvanas évek közepétől az építés- és közlekedésügyi osztály vezetője lettem. Miklós pedig akkoriban már az Országos Tervhivatal elnökhelyettese. Köztünk a kapcsolatot a szakterületem hozta. Volt ugyanis egy sor olyan munkám, ami kötődött az ő pénzügyi-gazdasági irányítása alá tartozó területekhez, a fejlesztések állami tervezéséhez, finanszírozásához. Büszke voltam rá, hogy kollegialitásának köszönhetően, az egykori cigaretta-füstös vállalati „manréza” est egyik arcából „Árpivá” léphettem elő, s számomra is „Miklós” lett. Igen szerencsésnek tartom magam, hogy érdeklődésemet az államháztartás nagyobb kérdései, a különböző műszaki fejlesztések közgazdasági összefüggésekbe helyezése, a „dolgok” helyén kezelése iránt ő keltette fel. Visszagondolva, pályamódosításomban a pénzügyek, az államháztartás irányában történő indulásomban jótékony szerepe volt ezeknek a – „hivatali” egyeztetéseknek aligha nevezhető – beszélgetéseknek. Egyre többször kerestem az alkalmat, hogy elmehessek hozzá. Mindig megtalálhattam.
A vele való kapcsolatnak a harmadik felvonása a Közgazdasági Társasághoz és az Állami Számvevőszékhez kötődik. Még rendszeresebbé vált vele a találkozás. Konferenciákon előadott, elnökölt, én meg gyakran mellette ültem. Mindig jóindulattal kommentálta a hallottakat. Tulajdonképpen bennem az maradt meg ezekből az újabb időkből, hogy a világok változhattak, de ő nyitott és empatikus ember maradt. Úgy gondolom, hogy azokon a posztokon, ahova őt állították, alapvető követelmény (természetes lenne?), hogy valaki jó szakember legyen, máskülönben nem lehetne ott. A nagyon hosszú megmaradáshoz viszont az kell, hogy ezekben a nagyon magas pozíciókban az illető kitartó legyen és ember maradjon. Ez a fajta tanúságtétel a jovialitásnál messze több. A szakma tanulásán túl meghatározza az ember életét. Ebből adódóan nem az volt a lényeg, hogy pl. mit írt, milyen új gondolatot adott közre Pulai Miklós valamelyik cikkében, vagy mit gondolt egy szakmai kérdésről, hanem mindig mögé éreztem, milyen példaadó értéket képvisel a napi életben, az emberi kapcsolatokban.

– A Nemzeti Bank munkatársai között visszatérő történet, hogy délutánonként fütyörészve jött le a cselédlépcsőn, teniszütővel a kezében. Vagyis megvolt benne az a lazaság is, ami kell az élethez.

K. Á.: Az élet ezen örömeit sem vetette meg, de az igen súlyos terheket is emberséggel viselte. Megtapasztalhattam, hogy Miklós milyen tartású, mély érzésű ember. Itt a helyzet és a környezet érzékeltetése érdekében valamit előre kell bocsátanom. Amikor az állami szamárlétra főosztályvezetői szintjére felkapaszkodtam, számomra is lehetőség nyílt, hogy családommal, az állami hierarchia magasabb polcain lévők által el nem foglalt helyeket kitöltve, a kormányzatnak a balatonőszödi üdülőjében nyaraljunk. Ez inkább már a ‘80-as éveknek a közepe felé volt. Hozzáteszem, az üdülő szolgáltatásaiért akkor is fizetni kellett, s nem is keveset. A szállodaként működtetett létesítményben az akkori közigazgatás, szakmai irányítás (és nem pártelit) emberei tölthettek el több-kevesebb időt, s valószínűleg Balatonőszöd ezért élte túl negyedszázaddal a rendszerváltozást. Többször töltöttünk időt itt Miklósékkal párhuzamosan úgy, hogy félrehúzódásukban igyekeztünk nem zavarni őket. Megértettük ezt akkor is, amikor egy alkalommal a társaságot nagyon szerető Miklós nem velünk, hanem a súlyosan beteg társával volt elfoglalva. Feleségemmel számunkra nem az volt fontos, hogy a vele lévő hölgy a felesége vagy az édesanyja, hanem az, ahogy gondozta. A végtelen, türelmes szeretet megrendítő volt. Azóta is, amikor hasonló emberi küzdelmeket látok, előttem van, ahogy Miklós, a maga létező legtermészetesebb módján, eteti társát és nyugtató mosollyal biztatja birkózásában az étellel és a mind jobban beszürkülő világgal.

– Gyakorlatilag a kudarcok mellé kapott egy olyan képességet, hogy ki tudjon jönni belőle, hogy ne adja fel.

K. Á.: Ki tudott belőle jönni, mert a kudarcokat, a súlyos terheket is az élet részének tekintette, és ezt az életérzést ki tudta sugározni, példát adva. Egyszerűen élt és mindig nagyon választékosan, tiszta gondolatokkal mondta el, amit gondolt. És hát a Közgazdasági Társaság fórumain, amikor az életpályájára visszaemlékezett, akkor is teljesen pontos volt. Gondolkodása és egyszerűsége számomra iránytű volt. Nincs hosszú történetem róla, hanem – ha szabad úgy mondanom – egy kiváló emberről mozdulatok, képek, hangulatok, mosolyok, derűk maradtak meg bennem. Csaknem huszonöt év életkori különbség és tapasztalat volt közöttünk. Amikor fiatal mérnökként hallgattam, ő már akkor is a pénzügyi élet legmagasabb szintjein dolgozott, amikor főosztályvezető lettem, akkor ő már hatvan fölött volt, töretlen dinamizmussal. Amikor pedig ÁSZ elnök lettem, akkor meg már a hetvenes éveit taposta változatlan energiákkal. De a korkülönbség az emberi kapcsolataiban aligha befolyásolta, s hát a fiatalság alapvetően relatív fogalom, a lényeg inkább az, hogy miként éljük meg a korunkat. Mint Miklós életútja mutatja, lehet örökké fiatalnak maradni. Meggyőződésem, rá nem csupán nagyszerű képességű pénzügyi vezetőként, hanem mint kiváló emberre fogunk emlékezni. Szerencsések vagyunk, hogy kortársai lehettünk. (Érsek M. Zoltán interjúja)