Pulai Miklós nevét az egyetemen ismertem meg. Nagyon nagy név volt a ‘70 évek közepén, amikor én egyetemre jártam. Majd 1976-ban ebbe az épületbe kerültem, a Magyar Nemzeti Bankhoz, és akkor már Pulai Miklós az egyik legismertebb szereplő volt a pénzügyekben. Faluvégi Lajos, Fekete János, és Pulai Miklós, annak az időszaknak három nagy neve. A háttérben Tímár Mátyás, akit kevésbé tudtunk elhelyezni, de tudtuk, hogy ő politikai szempontból ennél a háromnál fontosabb és befolyásosabb, bár szakmai szempontból ez a három nagy név volt. Pulai Miklóssal először a folyosón találkoztam, mint fiatal kezdő munkatárs. Ez 1976-ban történt. Munkakapcsolatba a ‘80-as évek közepén keveredtem vele, amikor már te is világbanki programokon dolgoztál. Én a ‘80-as évek közepén a Pénzügyminisztérium nemzetközi főosztályának voltam a helyettes vezetője, és így kerültem kapcsolatba Pulai Miklóssal. Két területen is. Ő képviselte a Magyar Nemzeti Bankot, az akkori KGST bankokban, ő vagy Fekete János (sokan lerázták magukról ezt a feladatot), de Miklós komolyan vette a Moszkvában székelő két nagybankot. Az egyiket úgy hívták, hogy Nemzetközi Beruházási Bank, International Investment Bank, ma is találkozhattok ezzel a névvel, a Clark Ádám téren van a központja, tavaly költözött Budapestre Moszkvából ez a bank. Ez akkor a KGST-nek volt a bankja, akkor is államközi bank volt, ám csak beruházási projekteket finanszírozott. Ezért került ide Miklós a ‘80-as évek közepén, mert ő akkor az Országos Tervhivatal volt az egyik elnökhelyettese.

A másik szervezet pedig a Nemzetközi Együttműködési Bank volt, amelyik a klíringelszámolásokat végezte az akkori szocialista táboron belül. A nemzetközi klíringelszámolásokat, amelyeket egy mesterséges valutában, transzferábilis rubelben számoltunk el. Napokat és éjszakákat töltöttem a transzferábilis rubelárfolyam kérdéseivel és vitáival mindenféle nációval, főleg a szovjet kollégáimmal. De hát utólag visszatekintve ez egy óriási zsákutca volt részemről, hogy ennyi energiát fordítottam a transzferábilis rubel pénzfunkcióinak a megismerésébe. De ez része volt az életemnek.

És utána ‘85-’86-’87-ben pedig a Miklóst egy világbanki projekteken keresztül ismertem meg. Első igazi tárgyalási tapasztalatom vele Washingtonban volt, ‘86-ban, ha jól emlékszem, egy közlekedéssel kapcsolatos projekt kapcsán. Miklós vezette a delegációt, én pedig a pénzügyminisztérium képviseletében voltam ott. Óriási hatást gyakorolt rám, mindig rendkívül impresszív volt az ő stílusa, a közvetlenség, ahogy tárgyalt. Ami a legimpresszívebb volt, ahogy ugyanazzal a technikával tárgyalt az oroszokkal is meg az amerikaiakkal is. És ez működött. Később már menedzsment kurzusokon tanultam, ezt straight talkingnak hívják. Ezt alkalmazta már akkor is, és tényleg működött, a szocializmustól a kapitalizmusig. Nyílt, egyszerű technika. Ez a véleményem, és én ezt közlöm veletek. Miklós mindig a közérdeket tekintette a straight talking bázisának. Ilyen értelemben ő rendkívül tisztán tárgyalt. Ami a magyar gazdaságnak, a magyar államnak, a magyar köznek volt az érdeke, azt a Miklós olyan energiával és olyan egyszerű nyíltsággal képviselte, hogy engem megnyert magának azonnal. Ezt igyekeztem tőle eltanulni, ám csak részben lehet, mert ez egyéniség kérdése is, ezért más aligha tudja megismételni. De a legnagyobb dolog, amit tanultam tőle az, hogy ha vannak az országodnak vagy a közösségednek érdekei, azt egyszerűen megfogalmazod és képviseled a végsőkig. És érdekes módon a másik fél, a tárgyalópartnered ettől nem ijed meg, lehet, hogy csodálkozik rajta, de végül is méltányolja, és igyekszik megállapodásra jutni. Ez a legfontosabb tanulsága Miklósnak, a nyílt viselkedésmód.

Utána is nagyon sokat dolgoztam vele együtt. Mindig megmondta a véleményét, rendkívül valószínű, hogy egy interjúban nem lehet megismételni azokat az ízes kifejezéseket, amiket ő használt magyar nyelven, de idegen nyelven természetesen nem használta ezeket. Ám magyar nyelven mindig használt ilyen népi kiegészítő szavakat, amelyek jól megmutatták, hogy hova küldi az embert vagy milyen irányt szab meg neki abban az esetben, ha nem értett vele egyet, de ez is működött, mert ez is kedvesen tudta csinálni. Miklós tudatosan leredukálta az érdekeket, és nagyon magas szintre vitte az egyszerűsítést, az érdekek képviseletének egyszerűsítését.

Ugyanez volt az utolsó emlékem is róla. Természetesen az elmúlt években is találkoztunk mindig egy kézfogás, „hogy vagy” erejéig. Az utolsó nagy beszélgetésünk az az volt, amikor 2013-ban – amikor a Bankszövetség elnöke voltam – a szövetség megalakulásának 25. évfordulóján leteremtett a sárga földig. Kovács Leventével, aki a főtitkárunk volt, éppen nagy vitában voltunk az aktuális kormányzattal. Nem akartunk engedni, inkább lemondtuk a Bankszövetség megalakulásának 25. éves évfordulójáról való megemlékezést. Ez taktikai megfontolásból történt, ami az én döntésem volt, tehát vállalom érte a felelősséget. Akkor Miklós bejött hozzám, és ezt most nem ismételhetem meg, hogy milyen szavakat használt, de olyan kedvesen szidott le, hogy nem haragudtam meg rá, pedig láthatóan más volt a véleményünk. Egy utolsó trógernek hordott le. Utána elmondtam néhány érvet, ami miatt fontos lenne, hogy ne menjünk szembe a kormánnyal éppen most ebben a kérdésben, mert akkor egy több százmilliárdos problémát akartam megoldani, és úgy éreztem, hogy sikerül is megoldanom a bankrendszer javára. Miklós ezt elfogadta, ám ettől függetlenül az volt az álláspontja, hogy sosem szabadna ilyen kompromisszumot kötni, és ez hiba részemről. Én ezt tudomásul vettem. Ugyanolyan barátsággal váltunk el, mint amikor bejött hozzám a leteremtés előtt. Tehát úgy tudott nagyon éles kritikát is megfogalmazni, hogy nem lehetett megharagudni rá. Hogy ezt miként érte el? Ez valószínűleg az emocionális intelligenciának egy olyan megnyilvánulása volt, ami az intelligenciának egy rendkívül fontos része. Kevés ember rendelkezik ilyen képességgel. (Tömpe István interjúja alapján)