Miklóst 1980-ban ismertem meg nyugodt, a munkában hozzáértést megkövetelő és azt értékelő, jó humorú vezetőként. A munkát főképp azzal a módszerrel irányította, hogy kérdezett és kérdezett, majd visszatért a korábbi válaszokra.

1979-ben a magánvállalkozások részére nagyobb mozgásteret engedő párthatározatot hoztak, melyek kormányzati megvalósításával Miklóst bízták meg. A munka kezdetén gondot jelentett a Pénzügyminisztériumi képviselet lassúsága, akadékoskodása. Medgyessy Péter pénzügyminisztériumi főosztályvezető Kollarik István osztályvezetővel együtt magához hivatott, és azt mondta, hogy egy szép munkát bíz ránk, az új szervezeti formákra szabott adózási rendszer kidolgozását. Ez volt az első szakmai munka, amelyben Miklóssal együtt dolgozhattam.

Öröm volt értelmes témáról értelmes emberekkel vitázni, érveket ütköztetni, kompromisszumos megoldásokat találni. A munkában résztvevőknek a szűk szakmain túlmutató kérdésekben is javaslatokat kellett tenni, például, hogy hány foglalkoztatott lehessen egy-egy szervezeti formában. Ilyen kérdés volt az is, hogy melyik érdekképviselet alá kerüljenek besorolásra (OKISZ, SZÖVOSZ, IPOSZ).

Ekkor Miklós a civakodó érdekképviseleteket meghallgatva, a vitát azzal összegezte: mivel sem az ipari, sem a szövetkezeti, sem a kereskedelmi, sem a kisipari érdekképviselet nem tudja önmagában ezt a feladatot ellátni, a majd alakuló vállalkozások szervezzenek maguknak érdekképviseletet. Ezzel teret kaptak az önszerveződére, rövid időn belül megalakult a Vállalkozások Országos Szövetsége.

A következő években félévente, évente beszámolót készítettünk a kormány részére az új vállalkozások működéséről és évente egy-egy politikai testület is napirendre vette a témát. Az együttműködésünk ebben a témában évekig folytatódott.

Előadóként gyakran szerepeltünk együtt nagy plénumok előtt. Miklós volt a fő előadó, én ismertettem a pénzügyi szabályozás részleteit. A résztvevők imádták, mint előadót. Humorával, szófordulataival lenyűgözte a közönséget. Tőle hallottam először: „mert nálunk ugyebár mindenki szereti a lángost, de mindenki utálja a lángossütőt”.

Amikor az én száraz-, szabályozási feltételeket részletező előadásom jött, Ő a rá jellemző humorral úgy fogalmazott: „most a rizsa után jöjjön Anna, aki elmondja, amiért idejöttek.”

A népgazdasági terv (talán az utolsó) elfogadását a Kormány az MTA dísztermében kétnapos konferenciával ünnepelte. Az esti fogadásra a kormány tagjait és az előadókat is meghívták az MNB-be. A svédasztalos díszvacsora előtt a vendégek az előtérben gyülekeztek, majd kinyílt a faragott, óriás kétszárnyú ajtó, és megdöbbentő volt, ahogy a meghívottak éhes farkasként megrohamozták a terülj-terülj asztalokat. Kivárva az éhes tömeg rohamát, fél óra múlva kistányérral a kezünkben Miklóssal válogattunk a finomságokból. Valószínűleg Ő sem érezte magáénak az eseményt, mert az állófogadás helyett (ahol sok fontos vezető kereste a fontosabbnál-fontosabb téma megbeszélésének a lehetőségét) javasolta, hogy a folyosón lévő padok valamelyikén beszélgessünk. Ekkor mesélt pályafutása kezdetéről, az akkori Pénzügyminisztériumi munkájáról és beosztásáról, 1956-ról. Ez a konferencia számomra ettől a beszélgetéstől vált emlékezetessé.

A következő közös munkánk a nyolcvanas évek közepétől az adóreform előkészítése, majd a rendszeres beszámolók készítése volt a Kormány és az Országgyűlés részére. Az előkészítésben Miklós az Országos Tervhivatalt képviselte, de tagja volt a vének tanácsának is (melynek tagjai korántsem voltak vének – hiszen mindannyian fiatalos gondolkodású, nagynevű, nagytudású és tiszteletreméltó szakemberek voltak).

Miklós még a legelrugaszkodottabb javaslatokat, legelképesztőbb hozzászólásokat is rezzenéstelen arccal hallgatta végig, és úgy reagált azokra, hogy azzal ne sértsen meg másokat, majd kompromisszumos ajánlatként tudta elfogadtatni az eredeti javaslatát, miáltal mit sem engedett az elvekből. Máskor pedig képes volt meggyőzni vitapartnerét arról, hogy az általa tett javaslat öngól lenne a számára, valamint az általa képviseltek részére. („Tudod-e kisapám, hogy mit kapnál …-től , ha ezt a javaslatot elfogadnánk és …. mi lenne annak a következménye?”)

1990. második felétől három évig folytatódott a közös munkánk. Miklós ekkor a pénzügyi szektort képviselte, én pedig a Pénzügyminisztérium pénzügyi szabályozók főosztályát vezettem.

A korábbi PM-es munkatársak közül csak a titkárnők maradtak a főosztályon, a szervezetbe „integrált” Tervhivatalból jöttek felkészült közgazdászok, de sem ők, sem a „kívülről” felvett munkatársak nem rendelkeztek banki tapasztalattal. Miklós valódi mankót, biztonságot jelentett ebben a környezetben. Az átmenetet kiszolgáló, segítő, mégis EU konform rendelet-előkészítések: a privatizációhoz kapcsolódó E-hitel, az MRP hitel, a kárpótlási jegy életjáradékra váltásának szabályai, a KKV-k hitelezését segítő Hitelgarancia Rt. előkészítése stb. lehetséges buktatói között nélküle aligha lehetett volna szlalomozni.

Az utolsó találkozásunk egy sajnálatos eseményhez kapcsolódik. Birmann Erzsi búcsúztatása egy hajón volt két éve. Miklós a szokásos módon anekdotázott, a búcsúzásunkkor pedig azt mondta: „Tudják lányok (mindketten 70 felett voltunk), én megígértem a 105 éves édesanyámnak, hogy túl fogom őt élni. Nekem van még időm.” Majd a számára rendelt taxi elindult az Újpesti Rakpartról.