Pulai Miklós harcai

Kétszer búcsúztam el Pulai Miklóstól. Amikor 1980-ban elhagyta akkori munkahelyemet, a Magyar Nemzeti Bankot, szerencsére csak időlegesen kellett elszakadnom tőle, hiszen nem sokkal később, másutt, másként találkozhattam vele. A második, a végső búcsú fájdalmasabb volt, bár akkor meg az vigasztalhatott, hogy hosszú és teljes életet élt, amivel tekintélyes, gazdag életművet hagyott hátra, nem beszélve az őt szerető és tisztelő emberek sokaságáról.

A Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese volt, amikor 1975 őszén, friss végzősként beléptem a Bácskai Tamás vezette Közgazdasági Főosztályra. Bár a terület az ő fennhatósága alá tartozott, akkoriban még csupán hírből ismertem. Hallottam ’56-os fellépéséről a Pénzügyminisztérium forradalmi bizottságában, aminek levét aztán évekig itta: miniszterhelyettesből OTP-előadóvá fokozták le. A politikacsinálás világába az 1968-as reform hozta vissza: ekkor lett az MNB első elnökhelyettese. Becsültem azért, mert – sokakkal ellentétben – volt benne annyi kitartás, hogy az 1972-es visszarendeződés után is reformer maradjon. Később közelebbről is láthattam, amint ennek tanúbizonyságát adta. 1978-ban, amikor a külső egyensúly rohamos romlása az addig folytatott gazdaságpolitika felüvizsgálatát tette szükségessé, Pulai Miklós azon kevesek közé tartozott, akik ezt felismerve, harcosan kiállt a fordulat mellett. Ezt nemcsak szavakban, hanem az MNB hitelpolitikájában is igyekezett érvényre juttatni; például a dollár relációjú export kedvezményezésében a forgóeszköz-hitelezés során.

Közelebbi munkakapcsolatba akkoriban, 1978-ban kerültem vele. Egy idősebb, ám annál invenciózusabb kollégámmal, D. Szabó Józseffel megkezdett újszerű – a kissé begyepesedett környezetünkből gyanakvással figyelt – kutatásunk felkeltette az érdeklődését, és támogatásáról biztosított bennünket. Ez nem a személyünknek szólt (bár Jóskával láthatóan jó viszonyban volt), hanem a téma fontosságának. A magyar export közvetett importtartalmát vizsgáltuk az ágazati kapcsolatok mérlegének felhasználásával, ami nagyon is fontos volt az ország külső egyensúlyi helyzete szempontjából, amivel éppen komoly bajok mutatkoztak. Nagyon nem volt mindegy ugyanis, hogy a rubel relációjú kivitelünkbe – a teljes termelési láncolat során – mennyi dollár viszonylatú import épül bele, és viszont. Elnökhelyettesi támogatására azért volt szükségünk, mert a (mátrixinvertálást is igénylő) számítások elvégzéséhez kénytelenek voltunk igénybe venni az Akadémia számítástechnikai központját, ami sok pénzébe került az MNB-nek.

De nem sokáig élvezhettük Miklós szakmai támogatását, mert közeledett a búcsú ideje, kinevezése az Országos Tervhivatal első elnökhelyettesévé, ami a szakmai és a politikai ranglétrán egyránt előrelépésnek számított akkor. 1980 nyarán, második gyermekemmel a pocakomban, én is ott álltam az őt búcsúztatók körében, a Magyar Nemzeti Bank negyedik emeletén. Távozása a Magyar Nemzeti Bankból számomra azért is fájdalmas volt, mivel elsősorban az ő szellemisége és nyitottsága tette elviselhetővé létemet a patinás, ám kissé begyepesedett intézményben. De úgy láttam, az emelet összes „lakója”: a közgazdasági mellett a hitelpolitikai, a külkereskedelmi és az ipari főosztályok dolgózói egyaránt megrendülten vették tudomásul távozását.

Az MNB Szabadság téri elegáns palotájából átköltözött a Roosevelt téri csúf „Spenótházba”. Igaz, ott egy nyolcadik emeleti, budai Várra néző sarokszobát kapott, amely a tervhivatal megszünte után, a Magyar Bankszövetség főtitkári posztjának betöltésekor is az irodája maradt. Amikor már a kilencvenes években, a szövetség etikai bizottságának tagjaként járogattam hozzá, kaján mosollyal dicsekedett vele, hogy milyen ügyesen sikerült megőriznie pompás panorámájú szobáját. De ne szaladjunk előre, maradjunk még a számára talán a legnagyobb szakmai dicsőséget hozó nyolcvanas éveknél!

Szerencsére hamar kiderült, hogy új helyén az addiginél többet tehet azoknak a gazdasági reformoknak az előreviteléért, amelyekért régóta küzdött. Kinevezése a gazdaságpolitika fellegvárának számító Tervhivatal befolyásos posztjára a reformok folytatására is új lehetőséget nyitott számára. Már a nyolcvanas évek elején létrehozta a Gazdaságirányítási Egyeztető Bizottságot, amely az addiginál nagyobb teret szánt volna a piaci viszonyoknak, és ezért számos tőkepiaci intézmény (váltó, kötvény, részvény) újjáélesztését is szorgalmazta. A munkába a reformer gondolkodású állami vezetők mellett (mint például Vissi Ferenc és Kollarik István) az államigazgatáson kívüli progresszív elméket is bevont, mint amilyen Tardos Márton vagy Sárközy Tamás. Jómagam Bácskai Tamás „segédeként” vehettem részt a bizottság munkájában és vitáin – mondhatom, kiváló iskola volt számomra! Főnököm a bizottságban csupán önmagát képviselte, nem munkahelyünket, az MNB-t, ezért szabad mandátuma volt. Így fordulhatott elő, hogy egyes kérdésekben szembekerültünk az MNB-t hivatalból képviselő Palkovics Rezső elnökhelyettessel. Aki egy ízben, amikor Bácskai külföldi útja miatt egyedül mentem az ülésre, igencsak meglepődött, hogy ez a kis 30 éves, bármiféle sarzsit nélkülöző nő ellentmond neki. Elődjét, Pulai Miklóst az ilyesmi aligha zavarta volna.

Pulai Miklós Hetényi István pénzügyminiszterrel együtt küzdött a bankrendszer modernizálásáért, a kétszintű bankrendszer kialakításáért és politikai elfogadtatásáért, amivel szembe került a Magyar Nemzeti Bank – Fekete János alakította – hivatalos álláspontjával. Végül a reformerek győzelmét tükröző, 1984-es politikai döntés nyomán az MNB 1987-től valódi jegybankká válhatott, miközben a belőle kivált kereskedelmi bankok is fokozatosan üzleti alapokra helyezhették a tevékenységüket. Abban is komoly szerepe volt, hogy a fizetőképességét csaknem elvesztő Magyarország 1982-ben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) védőernyője alá kerülhetett. Ettől kezdve a Világbank magyarországi kormányzójaként ápolta a kapcsolatot a nyugati világgal, a rendszerváltást megkönnyítő Németh-kormány munkáját pedig a gazdasági reformbizottság elnökhelyetteseként segítette.

1989-től az ezredfordulóig volt a Magyar Bankszövetség főtitkára. Jól illett ez a feladat ahhoz az emberhez, aki hosszú évekig küzdött azért, hogy Magyarországon – elsőként a kelet-európai blokkban – az üzleti világ hitelezése kiszabadulhasson a politikai hatalom által gúzsba kötött jegybank kebeléből. A bankok érdekvédőjeként éppúgy kiélhette vitakészségét, miként korábban a reformok előreviteléért folytatott küzdelemben. Mert Pulai Miklós nemcsak bátor és tisztességes ember volt, de igencsak indulatos is, akivel volt nem könnyű vitatkozni. És nem csupán időnként jól kieresztett hangja, hanem élesen vágó esze, nagy tudása és élettapasztalata miatt is, ami érvelésének kellő nyomatékot ad. Büszke vagyok rá, hogy a kétszintű bankrendszer születésének 10. évfordulóján az ő javaslatára kaptam díjat a hazai bankvilággal kapcsolatos kutatásaimért.

A rendszerváltást követően a „jutalomjáték” évei kezdődhettek meg az idős korba lépő, ám korántsem enervált, az élet viszontagságain a humor segítségével átlépő Pulai Miklós számára. 75 éves korától még egy évtizedig segítette tanácsaival a Bankszövetség munkáját. Tagja lett a szövetség Etikai Bizottságának, amelynek létrehozásában még főtitkárként vett részt 1996-ban. Feltételezem, hogy az ő javaslatára lehettem az 1996-ban létrehozott grémium tagja, Szentiványi Iván és Czirják Gyula mellett. Ez volt az a hat év, amikor a legsűrűbben találkoztam vele, hiszen ő készítette elő az üléseinket, véleményezte az aktuális ügyeket.

Az Etikai Kódex megalkotásának és a bizottság felállításának a kezdeményezője egyébként Felcsuti Péter, a szövetség akkori elnökségének tagja volt. A bizottság céljaként azt fogalmazta meg, hogy erősítse az ügyfelek bankok iránti bizalmát, továbbá segítse elő a bankok egymás közötti kapcsolatában a tisztességes versenytársi magatartást és az ezzel kapcsolatban felmerült vitás kérdések rendezését. Szabályként fogalmazódott meg, hogy az Etikai Bizottság csak olyan egyedi ügyekkel foglakozhat, amelyeknek tapasztalatai a bankrendszer egészénél vagy jelentős részénél elősegítik az ügyfél bizalmának erősítését.

Indulatosnak, sőt dühösnek is sokszor láttam Pulai Miklóst, többnyire olyankor, amikor szakmai meggyőződése mellett érvelt. Szomorúnak, megtörnek azonban csak egyszer láttam, amikor éppen utolsó hivatali napján leptem meg (akkor már) kicsiny, József nádor téri szobájában. A Bankszövetség szakmai folyóiratának szerkesztő bizottsági ülését követően néztem be hozzá, hogy üdvözöljem, ha már az épületben vagyok. Döbbenetemre, éppen a holmiját pakolta össze, mivel, mint megtudtam, a szövetség új vezetése már nem tartott igényt a szókimondó, „öreg róka” tanácsaira.

Életösztöne és humora ezen a keserű elváláson is átlendítette: továbbra is eljárt a szakmai rendezvényekre, időnként a Pénzügykutatóban rendezett vitáinkon is vendégül láthattuk, ahol a szokásos harcos modorában fejtette ki mindig figyelemre méltó véleményét. A Facebookon is nagyszámú „rajongóval” osztotta meg gondolatait; halála előtt pár hónappal a 97 évesen elhunyt barátját-kollégáját, Timár Mátyást búcsúztatta. Sejtette, hogy az élete ő is hosszú lesz, hiszen, mint gyakorta fölemlegette, a mamája is túlélte a százat. Egy baráti bejegyzésből tudható, hogy az utolsó születésnapi partiján megígérte: a századikon is várja a vele ünneplőket.

Erre, sajnos, már nem kerülhetett sor. Ám úgy vélem, hogy a tisztességesen és emberségesen leélt 94 év is szép teljesítmény volt a neki szánt, viharok dúlta világban.