Pulai Miklós, a Magyar Bankszövetség (MBSZ) akkori főtitkára, és Benedek István Gábor, az 1990 februárjában indított üzleti hetilap, a Tőzsde Kurír (a későbbi Bank és Tőzsde) alapító főszerkesztője közösen döntöttek arról, hogy a fiatal újság mellékleteként 1991 októberétől – ennek éppen harminc esztendeje –, megalapítják az MBSZ saját kiadványát. Ez volt a havonta magyarul megjelenő BankLevél, és negyedévente az angol nyelvű Hungarian BankLetter.

Tíz esztendőn át voltam e nyomtatott periodikák, majd egy újabb évtizeden át (a Bankárképző kiadásában, egészen a kiadvány 2011. októberi megszüntetéséig) azok digitális változatának felelős szerkesztője. A kiadványról rendszeresen konzultáltam Miklóssal. A Roosevelt téri Spenót Ház 8. emeletén láncdohányosként cigizett a Szövetség főtitkári irodájában, miközben kitűnő kávékat szürcsölve rendre egyeztettük a laptervet. Önállóan dolgozhatott a szerkesztőség, a főtitkár (amint későbbi utódja dr. Nyers Rezső is) ritkán ajánlott további témákat. Inkább csak apró, ám lényeges kiegészítésekkel tűzdelte meg a feldolgozandó tematikát.

E kötet olvasói talán valamennyien tudják, hogy Miklósnak minden találkozáskor volt néhány ízes története, ahogy egy-két személyes kérdése is. Jó néhányszor nyilatkozott a lapunknak, majd a munka végeztével rendre megkérdezte: „na és hogy van a család? A férje? A gyerekek? Apuka? És az unokák?”

Ugyanígy róla, énbennem is sorjáznak a színes emlékek, szakmai és személyes részletekkel.

Kilencvenedik születésnapját követően – régi kollégáimmal egyetemben – elfogadta meghívásomat. Ekkor, otthonomban vendégeskedve is kifogyhatatlanul ontotta magából élvezetes történeteit. Beszélt a diákéveiről, arról, hogy amikor gimnazistaként a Pál utcai fiúkban szerepelt, a karakterük okán ő Ács Ferit vagy Csónakost játszotta legszívesebben. Regélt a fociról, a cserkészekről, későbbi hadifogságáról; arról, hogy az édesapja suszter volt, aki irtó büszke volt rá, hogy az ő fia mennyire jól tanul, és arról is, milyen jó volt ’anno’ suszterinasnak lenni. Fiatalon úgy hitte „én tervezem majd a világon a legklasszabb cipőket!”.

Immár diplomával a kezében – ezt külön hangsúlyozta – ő lett az egyetlen, aki a pénzügyi szakma mindhárom meghatározó intézményében, a Pénzügyminisztériumban, az OTP-ben, és az MNB-ben is – jelentős posztokon – dolgozott!

Mindig tele volt életkedvvel, derűvel, lendülettel, figyelemmel. Naprakészen tájékozott volt, minden fontos lap az asztalán hevert. Határozott véleménnyel kommentálta a napi gazdasági, pénzügyi, szervezeti vagy személyi változásokat. Sosem veszett el az részletekben; ő abszolút képes volt rá, hogy madártávlatból nézze, láttassa és képviselje a bankszektor egészének érdekeit. Egyéni stílussal, kivételes rálátással és remek humorral fűszerezve az ő fejéből a XX. század megannyi releváns történelmi ténye, kiemelt személyei, eseményei egységes látásmóddal, koherens módon kerültek elő, melyekre tengernyi józan tapasztalat is rárakódott.

Azon az estén nálunk egymást követték a nevekkel, dátumokkal, helyszínekkel felidézett sztorik. Pár óra alatt valósággal átszűrte magán a hátrahagyott évtizedeket. Anekdotázva büszkélkedett: „Gróf Teleki Páltól kezdődően én 15 magyar miniszterelnökkel jattoltam”…

Szívesen mesélt az Édesanyjáról – nekem tőle ez az egyik kedvenc, privát történetem: amikor 2001 áprilisában a Mama 100. születésnapját étteremben ünnepelték családi körben, a „buli után”, kifelé jövet az Anyuka jobbról-balról belekarolt Miklósba és a húgába, majd halkan kibökte „jövőre nem csinálunk ilyen felhajtást! Majd én főzök!” 105 évet élt az Édesanyja, ekként genetikusan minden esélye megvolt Miklósnak a hosszú életre. Ezt ő is biztosra vette, készült a saját századik születésnapjára. Azt ígérte, ismét eljön majd hozzánk, és akkorra is a nagyon szeretett étcsokis tortát rendelte meg előre. Csak ez a pandémia ne jött volna…

Nevetve kritizálta a WHO életszakaszokra bontott besorolását, amely szerint az 50-59 év közötti időszak az áthajlás kora, a 60-74 év közötti az idősödésé, 75-89 év között tart az időskor, 90-100 között már az aggkor, 100 fölött pedig a matuzsálem kor… Ezt a -tól-ig kategorizálást vitatta, hiszen ő ugyebár egyáltalán nem érezte magát aggkorúnak!

Legutóbbi találkozásunkkor azt fejtegette, „hogyan lehetne a 21. században – például a svéd jóléti állam mintájára vagy azt akár meghaladva – jobb világot teremteni? Ugyebár két nagy érdekcsoport létezik – fogalmazott –, az egyik a tőke világa, a másik a munka világa. Ebben a században ez a két nagy szervező erő. Most az a fő dolog: olyan egyensúlyt kell közöttük teremteni, amelyben a tőke beruház, emellett a munka világa is megkapja azt, ami nélkül nem jönne létre fejlődés. Ez egy örök vita lesz az érdekcsoportok között, de nem szabad, hogy bármelyik döntő fölénybe kerüljön.

Ez nem egy új találmány, erre volt már példa Európában. A svéd vagy a német jóléti állam így tudott működni! Ha ez megvan, akkor az államnak a tőkét szabályozni kell, a másik oldalt pedig csak hagyni dolgozni! Támogatni a szegényeket kell – ez az állam legfontosabb feladata. Mert szegény ember mindig lesz, ami nem egyszerűen bérkérdés, hanem oktatás és egészségügy is; hogy a legjobbat ezekből a szegény is megkapja. Szegény persze mindig lesz, ami relatív fogalom, mert Hollandiában például más számít szegénynek, mint a mai Magyarországon.

Ez működött Svédországban és Németországban, nem most kell kitalálni, de az nem igaz, hogy ne lehetne akár még jobban csinálni. Én a gyalogosok pártján vagyok. Mert aki csinálja az üzletet, az ugye megszerzi magának. De mindig lesz olyan, aki ilyen vagy olyan okok miatt lemarad. Nekik segíteni kell.”

Örülök, hogy ismerhettem Miklóst, rendszeresen beszélgethettünk, és a bizalmába fogadott!