Juszt László (J. L.): Surányi Györggyel beszélgetünk Pulai Miklósról, aki eléggé meghatározó személyisége volt a magyar pénzvilágnak az elmúlt 40 évben. És nem is biztos, hogy csak a közgazdasági ismeretei, hanem az emberi vonásai azok, amik igazából népszerűvé tették. Jól gondolom?

Surányi György (S. Gy.): Igen, abszolút. Kivételes egyénisége volt a magyar pénzvilágnak. Szakmailag is kiemelkedett, de emberileg is kivételes volt. Ha megjelent, előadását tartott, vagy négyszemközt beszélgetett, kisebb-nagyobb közösségben, született természetesség, közvetlenség áradt belőle. Világosan, szellemesen, empatikusan közeledett mindenkihez. Valóban mindig élmény volt vele találkozni.

J. L.: Mikor ismerkedtetek meg?

S. Gy.: Nagyon régen, valamikor 1975-ben. A közgázra jártam, pénzügyszakra, ezen belül pénzelméletet és pénzügypolitikát tanultam. Így már egyetemistaként hallgathattam őt, mert a pénzügyszakosok klubjának állandó és roppant népszerű előadója volt. Már megjelenésében is tipikus anti-káder volt, fiatalos külsejével és öltözködésével egyaránt. Az ’56-ot követő meghurcolása után ekkor már a Magyar Nemzeti Bank első alelnöke, tehát nagyon fontos funkciót töltött be. A kor, a ‘70-es évek közepének szocreál szokásaival szemben a pénzügyklubban, az egyetemisták társaságában ő farmert, pólót és egy zakót viselt. A külsőségekben, a bevezető előadása stílusában és még inkább annak tartalmában feltűnően eltért az akkor szokásos szocialista bürokratáktól. A vendéglátó, az ugyancsak legendás és sziporkázóan előadó Hagelmayer Istvánhoz hasonlóan szellemes, szakmailag izgalmas és a bajokról is roppant világosan bevezetőt tartott, hogy azután valóban kötetlen párbeszédet folytasson velünk. Véresen komoly dolgokról beszélt – sokszor nagyon önkritikusan is – miközben nem ritkán dőltünk a nevetéstől. Azok közé tartozott, akik meggyőződéses baloldaliak voltak, mindig az emberarcú és a piaci szocializmusról álmodoztak. Mélységesen elkötelezett volt a ‘68-as reform mellett. Minden erőfeszítése annak kiteljesítését célozta. Elkötelezte magát a szabályozott piac, a verseny, a teljesítmény és ennek eredőjeként az egyéni önmegvalósítás kiteljesítése mellett. Az emberarcú, demokratikus szocializmus eszméje vezérelte. Egész pályája során – akkor is amikor ez nem volt kockázatmentes a piaci ihletésű reformok legfontosabb támogatói közé tartozott. Személyesen aztán ‘79-’80-ban már a Pénzügykutatási Intézet tudományos munkatársaként találkoztam vele. Azt követően, amikor intézeti kollégáimmal, Asztalos Lászlóval és Bokros Lajossal először írtunk a bankreform szükségességéről. A kétszintű, versenyző bankrendszer akkor még legfeljebb a mi fantáziánkban létezett. Azt követően, hogy Hági (Hagelmayer István) átküldte a tanulmányt az MNB-be Miklós az elsők között volt, aki ezt természetesen teljes mellszélességgel támogatta (szemben az MNB teljes intézményi elutasításával). Huszonéves fiatalemberekként, pályakezdőként is partnerként tekintett minket. Éppen három éve végeztük egyetemet, ő a jegybank első alelnöke volt, és kollégaként vitázott, beszélt velünk, kritizálta – okkal egyébként – azokat, amiket írtunk, de remek ötletei is voltak természetesen.

J. L.: Mikor dolgoztatok utána együtt?

S. Gy.: Akkor, amikor ő már a reformbizottságnak volt a vezetője, két alkalommal. Előszőr ‘84-ben amikor a főbizottságot Pulai Miklós vezette, koordinálta. Ezen belül az örökös pénzügyminiszter, Hetényi István vezetésével alakult meg a bankreform albizottság. Ennek én lettem a titkára. Miklós nagy bánatára ennek az albizottságnak nem lehetett tagja, mert akkor már a Tervhivatal alelnökeként koordinálta az összes reformbizottságot. Ebben a funkciójában elég rendszeres kapcsolatban voltunk. Később pedig ‘87-’88-’89-ben ő lett egy olyan kormányzati reformbizottságnak is a vezetője, ami az akkori kormánynak az összes, már rendszerváltó reformját koordinálta. Ezek roppant széles kört öleltek fel, a társasági törvénytől a bankrendszer konkrét, további reformján át a tőkepiac létrehozatalától az adórendszer reformjáig, a versenyszabályozástól a tulajdonreformig. Az összes fontos területet lefedte. Ekkor először, mint minisztertanácsi főtanácsos Medgyessy Péter mellett dolgoztam – aki a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesként felügyelte a gazdasági reformokat, majd ‘89 nyarától mint a Tervhivatal államtitkára hivatalból is folyamatosan kapcsolatban álltunk.

J. L.: Volt-e valaha olyan emlékezetes magánéleti találkozás, amit közzé lehet tenni?

S. Gy.: Ami legalábbis számomra fontos és emlékezetes az a 60-ik születésnapomhoz kötődik. Barátaim, kollégáim egy emlékkönyvet készítettek. Ennek a könyvnek Miklós az egyik szerzője. Mélyen megtisztelő és egyúttal megható, hogy erre vállalkozott. Koránál fogva már nem volt fiatal, de egész lényében, szellemében megjelenésében mégis ő volt az egyik legfiatalabb. Egy olyan fiatal ember, aki persze természetes tekintélye okán rangidős volt, korát tekintve pedig a legidősebb volt, de mentalitását, viselkedését, a világhoz való viszonyát tekintve az egyik legfiatalabb. A feleségemmel – akit már a gyermekkora óta ismert – a Facebookon keresztül kommunikáltak. (Feleségem édesanyja a Nemzeti Bank hitelpolitikai osztályát vezette, majd a bank főkönyvelője volt a ‘70-’80-as években. Vagyis Pulai Miklós a közvetlen főnöke volt sok évtizeden keresztül, innen a közvetlen kapcsolat.)

J. L.: Amikor a Nemzeti Bank elnöke voltál, akkor találkoztál vele valahol, valamikor, valamilyen szituációban?

S. Gy.: Persze, sokszor. Lehet, hogy ezt kellett volna említeni, mint az egyik legemlékezetesebbet. ‘95-ben ő a Magyar Bankszövetség – egyébként kiemelkedő – főtitkára volt. Erdély Zsigmond Gábor – akit ugyancsak tavaly veszítettünk el és nagyon közeli barátunk volt – pedig a Bankszövetségnek az elnöke. Mind a ketten kiemelkedő személyiségek, és imponáló összhangban, harmóniában dolgoztak együtt. ‘95-ben, amikor másodszor lettem a Nemzeti Bank elnöke, azonnal egy súlyos válság közepében találtuk magunkat. Ennek a válságnak az egyik megjelenési formája az volt, hogy március végén Bokros Lajos, aki akkor lett a pénzügyminiszter, sürgősen keresett telefonon. Arról tájékoztatott, hogy ha továbbra is így alakulnak a dolgok, akkor három hét múlva a költségvetésnek egy árva fillérje sem lesz, nem tudja fizetni az aktuális számláit, közérthetően államcsőd felé haladunk. Ekkor már kidolgoztuk a stabilizációs programot, azt elfogadta a kormány és már a parlamentnek is benyújtották. De ettől pénz még nem volt, szó szerint üres volt a kassza. Ennek a reményeink szerint átmeneti, de nyomasztó helyzetnek a megoldásához kérte a segítségünket. Olyan javaslattal álltam elő, amire ma azt mondanánk, hogy unortodox, nem konvencionális vagy még inkább azt, nem szokásos megközelítés. Őszintén hittem abban, hogy a program eléri célját, a stabilizáció nyomán egyensúlyőrző, fenntartható és gyors növekedési pályára kerül az ország. De amíg a folyamat elindul, a költségvetés rövidtávú likviditáshiánya nem buktathatja meg a stabilizációt. Úgy véltem, hogy a Nemzeti Banknak adott a lehetősége a helyzet megoldására. Azt tettük, amit ma természetes módon szinte mindenki: lényegében monetizáltuk a költségvetés hiányát. Akkor ez nagy döbbenetet és még az MNB-n belül is komoly ellenállát váltott ki. Először a kollégáimat házon belül és Monetáris Tanácsot kellett meggyőzni az alkalmazni kívánt eszközről. A deficit de facto monetizálása a csomag elfogadása miatt már csak a költségvetés átmeneti likviditáshiányának az áthidalását szolgálta. A kiigazítás miatt így már nem egy inszolvens, az államcsőd szélén álló adóst kellett hitelezni – ami valóban magában hordta volna az infláció kontrollálatlan elszabadulásának veszélyét – hanem egy olyat, amely belátható rövid távon visszatér a normális kerékvágásba. Az MNB ezért itt – helyesen – a végső hitelezői funkciójának tett eleget.
Technikailag két lehetőség közül választhattunk. Vagy megemeljük a kötelező tartalék rátáját a bankoknak, és az így beszedett pénz bázisán nyújtottunk volna közvetlenül hitelt a költségvetésnek. Ezt akkor már a törvény – szerintem tévesen – lényegesen korlátozta. A másik lehetőség pedig az volt, hogy felajánljuk a bankoknak, hogy nem a kötelező tartalékrátát emeljük meg. Erre csupán 16% kamatot fizettünk akkor. Tudni kell, hogy az infláció akkor 26-28% körül mozgott és még gyorsult, a bankok rövid forrásainak a költsége 24-26%-ot ért el, tehát jóval kevesebbet kaptak volna ennél, vagyis ez veszteséget okozott volna. Ehelyett azt ajánlottuk, hogy a költségvetés bocsásson ki zártkörben lejegyezhető államkötvényt egy évre. (A piacon ekkor ha/és egyáltalán, legfeljebb 36-38% kamatozású, maximum egyéves lejáratú papírt lehetett volna elhelyezni.) Ezt az államkötvényt a bankok jegyezzék le méretarányosan, és akkor nem 16%-ot, hanem 26%-os kamatot fizet nekik a költségvetés, ami már nem okoz veszteséget. Ha nem is piaci kamat, de nem is a 16%. Ezzel a költségvetés levegőhöz jut, amíg a stabilizációs program már organikusan olyan mértékben javítja az egyensúlyt és a bizalmat, hogy már a piacról is finanszírozhatóvá válik.
Ekkor kapcsolódott be Miklós és Erdély Gábor. Felvázoltam a zord képet, s azt, hogy ezen megoldás nélkül még azelőtt megbukik a program, hogy elindulna. Mind a ketten roppant jól felkészültek, abszolút pragmatikusak, reformpártiak, stabilitás- és egyensúlypártiak voltak. Világosan értették a kockán forgó tétet és mind a ketten azonnal azt mondták, hogy támogatják a második variánst, és ehhez megpróbálják a bankvezetőket is megnyerni. Meghívtam az összes akkori magyarországi kereskedelmi banknak a vezetőjét. Természetesen a második változat mellett érveltem. Miklós vette magához a szót, és körülbelül azt mondta szokásos vagány stílusában, hogy fiúk, itt nincs kérdés, ezt támogatni kell. Felteszem szavazásra, hogy ki az, aki hajlandó ebbe beszállni. Egy bankvezetőt kivéve mindenki hajlott arra, hogy „önként” lejegyzik a kötvényeket, és ezzel egy évre kölcsönt nyújtanak a kormánynak. Azt is hozzátettem, hogy a projekt sikere érdekében, amelyik banknak nincs szabad likviditása, azt a Nemzeti Bank megtámogatja a kötvények feltétel nélküli refinanszírozásával. Ez mennyiségi lazítás volt (QE), amit akkor még nem így neveztek. Egyetlen bankvezetőt leszámítva mindenki elfogadta a javaslatot. A stabilizáció így akadálytalanul megkezdődhetett.

J. L.: Elárulnád, csak nekem, hogy ki volt az az egy?

S. Gy.: Igen, Rejtő Tibor volt, aki akkor az ING-t vezette. Erdély Gábor szintén a tőle megszokott laza stílusban – kulturáltan, de nagyon határozottan – közölte vele, hogy szeretné, ha befogná a száját. Az ING részesedése a magyar bankrendszerben szabad szemmel nem volt látható, tehát ha ő nem is szállt volna be, az sem futtatta volna vakvágányra a projektet.

J. L.: Még valami, amit elmondanál a Mikiről?

S. Gy.: Talán azt, hogy sokunknak hiányzik.

(Juszt László interjúja)