– Neked milyen volt a kapcsolatod Miklóssal? Mikor ismerted meg?

Csuhaj V. Imre: Én a ‘80-as években, ‘82-től a Munkaügyi Kutatóintézetben dolgoztam. Nyilván kezdtem a szamárlétra alján segéd munkatársként, aztán publikációk gyarapodásával lettem munkatárs, a végén tudományos titkár, illetve tudományos igazgatóhelyettes ‘89-ben. Most, amikor a ‘80-as években elkezdődött a gazdasági reform újraindítása és megszülettek azok a törvények, tehát ami az adótörvényekre vonatkozott, vagy a gazdasági társaságokra vonatkozó új jogszabályok, akkor nyilván, én mint kutató is, hát aki vállalatokkal foglalkoztam, vállalatok munkaszervezeteivel, ipari struktúrákkal, óhatatlanul is ezzel érintkezésbe kerültem. És még egy új területtel gyarapodott a tevékenységem, Magyarországon ‘86-’87 körül transzparensen is megjelent a munkanélküliség.

Munkanélküliség, tudjuk, hogy a Kádár-rendszerben, a kommunista rendszerben végig volt, hiszen beszéltek vattaemberekről, meg nem tudom én, olyan foglalkoztatottakról, akik igazából munkaviszonyban voltak, de nem dolgoztak a vállalkozásoknál, bérpolitikai és egyéb más okokból alkalmazták ezeket az embereket. Amikor munkanélküliség már nyilvánvalóvá vált, és ezt a hatalomnak is tudomásul kellett vennie, hogy nem lehet tovább ezt a kérdést szőnyeg alá söpörni, akkor nyilván fordultak a kutatókhoz is, hogy foglalkozzanak ezzel a témával. Mi elsők között kezdtünk a közhasznú munka szociológiai vizsgálatába, mégpedig közhasznú munkát vizsgáltunk olyan cigány közösségekben, vagy olyan vidéki településeken, ahol akkor már ez egy jellemző állapot volt, és az ipari üzemek egy részének kapacitáscsökkentésével, vállalatok leépítésével, vagy üzletágak megszüntetésével elbocsájtottak jellemzően segédmunkás státuszú embereket. Ezeket alkalmazták ilyen útkaparásra akkor és tisztítási tevékenységekre, parkok rendbetételére, egyebek. És akkor ez a közhasznú munka elindult. Ez tulajdonképpen munkanélkülieknek volt. Elkezdtünk ezzel foglalkozni. És foglalkoztam én ezzel a kérdéssel közvetlenül a rendszerváltást megelőzően. És a Pulai Miklóssal úgy találkoztam először, hogy összehívtak egy olyan szakmai bizottságot, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalban, akkor még létezett ilyen állami szerv, ami a bérpolitikával, foglalkoztatáspolitikával, beleértve a munkanélküliséget, foglalkozott. És ebben a bizottságban, amit az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal hívott össze, én is mint kutató, behívtak és készítettem résztanulmányokat, meg részt vettem ilyen megbeszéléseken. És egyszer közös ülést szerveztek a gazdasági reformbizottság vezetőjével. Hát nyilván itt is a fő téma a bérreform, foglalkoztatáspolitika, munkaügyi reform kérdései voltak. Na most itt a gazdasági reformbizottságot ténylegesen is vezető Pulai Miklós vett részt. Akkor úgy emlékszem, az Országos Tervhivatal elnökhelyettesi rang illette meg ezt a pozíciót. És ott találkoztam először Miklóssal. És egy nagyon éles eszű embert ismertem meg. Nem volt már fiatal ember, de hallgatta, hallgatta a vitát egy ideig, és utána leszűrte azt, amit szerintem többen tudtak vagy megállapítottak, hogy a régi iskola és az újra törekvők egyidejűen jelen vannak a bizottságban. A régi iskola az, aki a hagyományos tervutasításos rendszerével kívánja megoldani a dolgokat, és nyilván van egy döntően fiatal generáció, aki meg változást akar a gazdaságirányításban. És akkor többször figyelmeztette a hozzászólókat arra, hogy hallgassák meg a szakembereket, beleértve engem meg minket is, hogy mit mondunk a munkanélküliségről stb., merthogy ez a valóságnak a része. Tehát ez volt az első találkozásom. Aztán később a pályafutásom ‘90 után az államigazgatásban folytatódott. ‘92 februárjában lettem a privatizációért felelős miniszter, aki dr. Szabó Tamás volt akkor, őt nevezték ki erre a posztra, őneki a kabinetfőnöke, egészen ezt a szerepet töltöttem be ‘94 tavaszáig. És ezen időszak alatt számos olyan dolog zajlott, vagy olyan program végrehajtására került sor, ami a bankrendszert érintette. Na most akkor már a Bankszövetségnek a főtitkára Pulai Miklós volt, tehát nagyon sok közös értekezlet, közös vita, közös erőfeszítés volt annak érdekében, hogy a ‘90-es évek elején megroppant magyar, de még fiatal kereskedelmi bankrendszert ne egy általános csőd várja, hanem hogyan lehet ezt a csődhelyzetet elkerülni, milyen megoldások szükségesek. És akkor ennek keretében nyilvánvalóan az állam volt a bankoknak a többségi tulajdonosa, vagy a legtöbb banknak az állam volt a többségi tulajdonosa a nagy bankoknál, ez egy szükség volt arra, hogy közös megoldások alakuljanak ki. Mint a bankok érdekképviselője, a legfőbb érdek képviselője a Miklós a Bankszövetség főtitkáraként vett részt ebben a munkában, én pedig mint a tulajdonosi oldalt képviselő egyik szakértő. Közösen dolgoztunk mi a hitelkonszolidációban, a bankkonszolidáció előkészítésében és más bankokat érintő ügyekben. Beleértve például olyat is, mint a ma is jól prosperáló Garantiqa Hitelgarancia Zrt.-nek a létrehozása. Ezt követően igazából a Miklóssal szorosan ‘99 óta dolgozunk, vagy dolgoztunk együtt. Ez gyakorlatilag egy 22 évet fogott át ez a folyamat. A Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítványnak ‘99-ben lettem a kuratóriumi elnöke, és az a megtiszteltetés ért, hogy a kuratóriumban a Miklós alapítótagként, már akkor közel 10 éve dolgozott. Azt gondolom, hogy közösen léptünk túl az alapítvány legnehezebb időszakán, amikor teljesen majdnem teljesen elfogyott a vagyona és az országos kapcsolatrendszere is szétzilálódott, és nem lehetett tudni, hogy a PHARE források megszűnésével az alapítványnak a jövőképe az egy további működés lesz, vagy pedig egy megszűnés.

– A szétzilálás, te arra érkeztél?

Cs V. I.: Igen, én azért kerültem oda, hogy rendet csináljak gyakorlatilag és azt gondolom, hogy közel egy másfél év telt el azzal, hogy azokat az ügyeket, amelyeket az alapítvány indulását követő években sikerült, meg problémákat fölhalmozni, azt megoldottuk. És ebben a kuratóriumnak nagyon nagy szerepe volt, és benne a Miklósnak, aki mindig a racionalitást, a takarékosságot képviselte, és természetesen mindezt úgy, hogy az alapcélt azt szem előtt tartotta, hogy a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítványt, azt a vállalkozások támogatására hozták létre és nem önmagának a működtetésére. Hát, így dolgoztunk együtt, és azt gondolom, hogy a kezdeti nehéz időszak, ez a konszolidációs időszak elteltével sikerült új programokat hozni az alapítványhoz, és ezek között a kettőnk szívéhez legközelebb a pénzügyi programok álltak. Tehát sikerült stabilizálni az országos mikróhitel programot és egy ma is működő rendszerré fejleszteni. És emellett pedig hát pénzügyi programok terén teljesen új intézmények létrehozásával segítettük a vállalkozásokat. Kettőt emelnék ki, mind a kettőben igen komoly szerepe volt a Miklósnak. Az egyik, elsőnek mi hoztuk létre 2007-ben azt a mikrófinanszírozó szervezetet, ez a MiFiN Mikrófinanszírozó Zrt., amely Európában a legelső, Jeremie forrásközvetítő hitelközvetítő intézmény volt. Azt gondolom, ez az országnak is siker volt, a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítványnak is siker volt. És hát azt nem lehetett tudni, hogy sikerre lesz ítélve, csak reménykedtünk ebben, de egy kísérletként, elsőként itt indult el. Utána az évek alatt ez a Jeremie program ez sok más országra kiterjedően bővült és megvalósult. És hát Magyarországon is sok ilyen hitelközvetítő intézmény jött létre. Maga a MiFiN az a Miklós közvetlen szerepvállalása mellett működött, hiszen igazgatósági tagságot is betöltött. Tevékenységénél később felügyelőbizottsági tagságot vállalt. Ez volt az egyik, a másik pedig a Start Garancia Zrt., amelyet 1991-ben Magyarországnak ítélt német szénsegély megmaradt forrásainak a bázisán hoztunk létre. Ezek a források voltak a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítványhoz delegálva. A német kormány gyakorlatilag az alapítványnak adta vállalkozásfejlesztési célokra. És hát erre úgy ítéltük meg, hogy a piacon elférne még egy olyan speciális garanciaintézmény, amely döntően nem hitelgaranciát nyújt az ügyfeleinek, hanem egyéb jellegű garanciatermékeket. Hiszen hitelgaranciát a Garantiqa Hitelgarancia Zrt. és az Agrár Vállalkozásfejlesztési Hitelgarancia Alapítvány igen nagy volumenben visz a piacra, és akkor így fejlődtek ki azok a termékek, az évek során, amelyek részben tőkéhez, tehát tőkegaranciához, közbeszerzési garanciához, pályázati kezességhez, és még sorolhatnám, kapcsolódnak. Ennek az intézménynek a létrehozására 2006-ban került sor, és hál’ Istennek maga a pályafutása szerencsésen alakult, tehát mind a mai napig egy fenntartható, sikeres működés jellemzi. Ennél a társaságnál a Miklós felügyelőbizottság elnökeként működött egészen elhalálozásáig. És mindig nagyon kritikusan, nagyon prudensen értékelte a folyamatokat, és erre szorította minden esetben az ügyvezetést, beleértve az igazgatót is. Tehát az ő személyes közreműködése is része volt az elejétől fogva az intézmények sikeres működtetésének.

– Beszéljünk arról a történetről, hogy egyszer még az Andrássy úton elmentetek, mert éppen fel akarták számolni a szervezetet, és akkor Miklós kiállt, és nem túl finom szavakkal elküldött mindenkit mindenhova, és akkor ettől visszaléptek, és ezzel már meg is lett mentve a szervezet.

Cs. V. I.: Azt gondolom, hogy a szakmai munkája az minden kétséget kizáróan igen építően és nagyra értékelhetően segítette az alapítvány működését és nyilván a Miklósnak a kapcsolatrendszere és a személyisége meg lehetővé tette, hogy nehéz helyzetekben a személyi súlyával is támogassa a tevékenységet. Tehát mire gondolok itt? Ő maga részben a múltbeli tevékenysége, most utaljunk a Bankszövetség főtitkárságára, amit hál’ Istennek hosszú ideig töltött be, ezalatt nyilvánvalón az összes nagy bank vezetőjével egy közvetlen és igen bensőséges kapcsolatot alakított ki. Ezek a bankok a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítványnak is alapítói. Tehát amikor bizonyos időszakokban az alapítványt igyekeztek külső behatásra marginalizálni, vagy leváltani az embereket, kicserélni, akkor mindig jött egy olyan segítség a Miklós részéről, amit nem várhattunk el, de a lelkünk mélyén bíztunk benne, hogy látva a folyamatokat ő kiáll az alapítványért privát tekintélyt is fölhasználva. Igen, volt ilyen. És ebben a helyzetben, amikor…

– Meséld el, hogy te hogy emlékszel erre.

Cs. V. I.: Hát ez úgy zajlott le, hogy a 2000-es évek elején volt egy időszak, amikor az akkori állami tulajdonos képviselője kezdeményezte a kuratórium visszahívását, hiszen az alapítvány működésére akkor tud valaki hatással lenni, ha a kuratórium összetételét megváltoztatja. Ez nyilvánvalóan bonyolult folyamat, mert bizonyítani kell azt, hogy egy ilyen intézménynél, hogy a kuratóriumi tagok alkalmatlanná váltak feladatuk ellátására, és tudjuk, hogy ha csak valaki meg nem őrül, vagy valamilyen olyan súlyos mentális betegségben nem szenved, ami dokumentálhatóan ezt alátámasztja, akkor ennek a bizonyítása rendkívül nehéz. Pláne nehéz akkor, hogyha nem betegség, vagy ilyesmi ok áll mögötte, hanem pusztán csak az, hogy mást szeretnénk az illető kuratóriumi tag helyére ültetni. Na most amikor ezt a minisztérium kezdeményezte, akkor nyilván az alapítvány pedig, én nekem is kötelességem volt, de bármelyik kuratóriumi tagnak is, hogy kiálljak azokért a kollégákért meg tevékenységért, amit mi végeztünk, tehát, hogy megvédjük ezt a pozíciónkat. Nem is a pozíciót, hanem az alapítványnak a folyamatos működését biztosítsuk. És ekkor én magam személyesen is beszéltem a Miklóssal, hogy tudva azt, hogy több ember kapcsolatrendszere az ha összeadódik, akkor az lehet, hogy elég erős ellenállást tud kifejteni egy ilyen típusú támadással szemben. Miklós mindig nyitott volt erre, és mindig nevesítette is, hogy akkor ő szívesen beszél X-szel, Y-nal, hadd ne mondjam már a neveket, mert ezek a tiszteletre méltó emberek ezek ma is közéleti személyiségnek tekintendők. És akkor ő beszélt ezekkel a banki vezetőkkel, hogy ők hogyan ítélik meg, kell-e itt változás, vagy sem. És mindig hangsúlyozta, hogy az ő véleménye szerint a dolgok jó irányba mennek, tehát nem indokolt egy ilyen változásnak a támogatása. És bizony, amikor összehívták az alapító értekezletet, az ott levő banki képviselők közölték, hogy ők nem fogják megszavazni a kuratóriumnak a leváltását, felállítását és új kuratórium kinevezését. És azt gondolom, hogy ez nekünk mindennél többet számított, mert azt bizonyította, hogy a Miklós magát az addigi közös tevékenységünket egyértelműen támogathatónak ítéli, és ezért ő az az ember, aki a személyi súlyával is kiáll a jó ügyek mellett, tehát az alapítvány tevékenységének a folytatásáért.

– Akkor arról is mesélj, hogy ahogy hallottam, volt olyan, hogy ment a kuratóriumi ülés, és azt gondoltátok már, hogy szinte elszenderedik, és egyszer csak azt mondta, hogy na, akkor itt álljunk meg és…

Cs. V. I.: Erre két példám van. Halála előtt nem sokkal a Start Garancia Zrt.-nél igazgatósági ülés volt, ahol, mint felügyelőbizottsági elnök, állandó meghívotti státusza volt a Miklósnak. És mindig el is jött természetesen. Ő esetében olyan, hogy ha egyeztetett időpont volt, meghívtuk, és ő tudta, hogy az egy ülés, akkor olyan nem volt, hogy ő elkésett, vagy hogy nem jött el. Azt gondolom, hogy egész életében ennek megfelelően működött. Tehát ezt megtartotta minden helyzetben, a pontosságot is, az udvariasságot is. Az előterjesztést olvasva Miklós szót kért, és közölte, hogy a 3. oldalon, és a 11. oldalon levő szövegek között ellentmondás van számszakilag, és akkor erre választ kér. Na most az igazgatóságban tőle fiatalabb emberek ültek, ülnek, és ezt az észrevételt csak a Miklós tette meg, senki nem tette meg. Nem azért, mert nem olvassák el az anyagokat, hanem egyszerűen azért, mert a Miklós mindent nagyon alaposan áttekintett, és a belső hibákat 95 éves korában is fölfedezte vagy ellentmondásokat. És szóvá tette azt is, hogy ha valamilyen anyag nem megfelelően volt strukturálva. Szóvá tette azt is, hogy ha valamilyen kérdés el volt mismásolva, fogalmazzunk így. Tehát 95 éves korában pontos, tárgyszerű rákérdezéssel egyértelművé tette, hogy az anyagban belső ellentmondás van. Azt gondolom, ez páratlan. A Magyar Vállalkozásfejlesztés Alapítvány kuratóriumában pedig nem mindig voltak rövidek az ülések. Ennek az az oka, hogy ha bonyolult kérdések merülnek föl, relatíve az alapítvány kuratóriuma az kevés számú ülést tart egy évben, nem szükséges ma már 10-15 ülést tartani, mint régebben, hanem elég 4-5 ülést összehozni. Ha sok ügy kerül megtárgyalásra, akkor ez több órán keresztül is tartottak, akár három órán keresztül is. És igen, volt arra példa, hogy maga az előterjesztés valamilyen kérdést nem tárgyalt, pedig kapcsolódó kérdés lett volna. De ebben nem szándékosság volt, hanem szerintem csak koncentrált szigorúan arra az ügyre, amit ott elő kellett terjeszteni, vagy ki kellett fejteni. És a Miklós hallva a vitát, és hagyva azt, hogy majdnem eljussunk a végéig, hogy akkor kérem szépen kialakult egy konszenzus, szavazzunk, akkor jelentkezett, és szót kért, és ezt az amúgy tartalmilag odaillő dolgot bekapcsolta, rákérdezett, és majd a következő ülésen tudtuk lezárni a vitát, mert ott nyilvánvalóan a többi kuratóriumi tag nem volt tájékozódva, tehát azt meg kellett tenni írásban és szóban és ezért a következő ülésre halasztottuk a döntést. Tehát a figyelme az sohasem lankadt. Lehet, hogy néha úgy nézett ki, sokszor csinálta, azt én más értekezleteken is tapasztaltam, hogy hagyta, hogy a vita az menjen előre, akkor sokszor le is hunyta a szemét, de ennek ellenére figyelt. Tehát hogy így mondjam, a lehunyt szem nála nem a figyelem lankadását jelezte, hanem egyfajta szokás volt, csak ezt sokan nem tudták, azt hitték, hogy a Pulai Miklós biztos el fog aludni. Messze nem volt ilyen.

– Sőt hát igazából azt mondhatjuk, hogy ő aztán tényleg nem jött ilyen helyre, hanem, hogy tényleg, teljesen elkötelezetten, mert ő igazából vehette volna fel a honoráriumot, aztán nem érdekli. De ő tényleg élete végéig azt mondhatjuk, hogy elkötelezett volt.

Cs. V. I.: Igen, és talán kevés hangsúlyt kap az, hogy én is a pénzügyi programokról beszéltem, mert a természetes terepe a Miklósnak meg nekem is a pénzügyi világgal, a vállalkozásfejlesztésnek a pénzügyi oldala. De hangsúlyozni kellene azt, hogy a Miklós mindig fölhívta a figyelmünket arra, hogy a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, a pénzügyi programok mellett egyéb eszközökkel is segítse a kis- és középvállalkozásokat. Tehát ő szembesült azzal, hogy a legtöbb kis- és középvállalkozás egy komoly edukációt igényel az előrehaladása érdekében. Tehát szükségesek tanácsadói programok, szükségesek információs programok, képzések. És minden más egyéb, beleértve az online jelenlétet is, amivel előbbre juthat egy vállalkozás, és igyekezzünk azokat a szolgáltatásokat is vagy nyújtani, vagy megszervezni, hogy a vállalkozások számára hozzáférhetőek legyenek. Tehát a vállalkozások edukációját, képzését legalább olyan fontosnak tartotta, mint annak pénzügyi eszközökkel történő segítését.

– És érdekes mert ugye bankszférából és államigazgatásból érkező ember, aki sose volt vállalkozó, és mégis ennyire szívügyének tekintette a kisvállalkozásokat.

Cs. V. I.: Ő nem divatból tekintette ezt, hanem a Miklósnak egy nagyon-nagyon, ő három lábbal állt a talajon, a valóság talaján. És tudta, annak ellenére, hogy maga nem volt vállalkozó, hogy azoknak a kis cégeknek, vállalkozásoknak milyen problémái, igényei vannak. De hozzáteszem, ez természetes is, ha valaki a Miklós családi hátterét, vagy pályafutását figyelembe veszi. Nekünk mindig azt mondta, hogy apám egy franzstadti suszter volt. Na most ez egy klasszikus kisiparosi kisvállalkozói lét. Tehát ő valós kisvállalkozások körében nőtt föl sok évtizeddel korábban, és azt gondolom, hogy ezt a kapcsolatát soha sem felejtette el. Tehát ő nem olvasmányai révén jutott közel a kisvállalkozásokhoz.

– Akkor elmondjuk-e még azt az anekdotát, hogy ráadásul két különböző rendszerben is megdicsérték, hogy ilyen fiatalnak kell lenni…

Cs. V. I.: Ezt nem mondja el valaki más? Nem? És közben nagyon sokat meríthettünk a személyiségéből, mert amúgy egy rendkívül jó humorral megáldott embert ismertünk meg néhai Pulai Miklósban. És hát az ő történetei azok átfogták a magyar történelem egy igen jelentős hányadát. Mi, akik sokkal fiatalabbak vagyunk, legalábbis tőle lényegesen fiatalabbak, nyilván nem élhettük át azokat az évtizedeket, amelyekben ő már nyitott szemmel és felnőttként járt. És hát nagyon sokszor az ülések, hogy ne legyenek csak egy száraz pénzügyi meg számszaki kérdésekkel foglalkozó fórumok, ezért időnként, amikor látta, hogy az érdeklődés fenntartása, vagy az együttes gondolkozás azt igényli, akkor ő azért anekdotákat is mondott. És érdekes volt, elmesélte nekünk, hogy hát ő hány miniszterelnökkel találkozott. Tehát gyakorlatilag a felszabadulás… most már én is a Miklósra hangolódtam rá, mert így mondta. Tehát ‘45-től lényegében valamennyi miniszterelnökkel találkozott, de azt mondta, találkozott ő Teleki Pállal is, aki közismerten a ‘20-as évek elején, meg ‘30-as évek végén, ‘41-ig volt miniszterelnök Magyarországon. És akkor kérdeztük, hogy de hát milyen volt a találkozás? Azt mondta, hogy őt két különböző miniszterelnök is megdicsérte ugyanazért a tulajdonságért. És akkor elmondta a történetet, hogy mint ferencvárosi gyerek, aki azért az utcákat jól ismerte, meg részben a nevelkedése is ott zajlott. Egy kisiparos nem tudott éjjel-nappal foglalkozni a gyermekével. Édesanyját szerette, édesanyja felügyelte, de hát akkor is a fiúkkal rohangált, meg focizott a Ferencváros különböző terein. És látta, hogy az egyik iskolának építenek egy nagyon jó focipályát. De nem engedték be oda őket a barátaival. Megkérdezték, hogy hogy lehet ide bejutni, hogy ott focizzanak. És akkor mondták, hogy ez cserkészeké, és cserkésztagnak kell lenni ahhoz, hogy bejusson. Hát, Miklós döntött egyet, lesz cserkész, kiscserkész, és akkor be fog oda jutni, és ott fog tudni focizni. Hát így is lett. Viszont Teleki Pál, mint miniszterelnök is megőrizte a főcserkészi pozícióját, és nagyon sokszor lehet látni régi képeken is, hogy cserkész egyenruhában jár különböző gyermekrendezvényeken. És a Miklósék cserkészcsapatát is valamilyen alkalomból meglátogatta a miniszterelnök, és kiállították oda az idősebbeket meg a fiatal cserkészeket. Mindenkivel váltott néhány szót, és Miklós a legfiatalabbak közül való volt. Megkérdezte Teleki Pál, hogy hát kicsoda, micsoda, az édesapjának mi a foglalkozása stb. És akkor mondta, hogy az édesapja suszter. És Teleki Pál aztán megveregette a vállát, és mondta, hogy hát, a jövő magyarságának, Magyarországának ilyen fiatal, tehetséges, már ugyanakkor tájékozódott róla, hogy a Miklós jó tanuló is volt, tehetséges munkásfiúkra van szüksége és továbbment. És aztán eltelt néhány év, gyökeres fordulat a második világháború vége után a magyar történelemben. Miklós is hazakerül a hadifogságból, édesapjával együtt voltak hadifogságban. Egy olyan fiatalember volt hadifogságban, aki soha nem volt katona, mert az életkora miatt nem vonultathatták be. Egyszerűen összeszedték Budapesten és elvitték. Hazakerült a Szovjetunióból, beiratkozott a gimnáziumba, és utána a sorsa a pénzügyminisztériumba irányította. Szerintem szerepe volt abban is, hogy a Miklós egyrészt munkásszármazású volt, másrészt oroszul beszélt, jól megtanult oroszul a munkatáborban. És akkor nyilván kevesen beszéltek. A lényeg az, hogy az akkori pénzügyminisztérium titkárságára került, még nem vezetőnek, hanem csak ilyen alkalmazottnak, és közben járt a Közgazdaságtudományi Egyetemre ilyen esti tagozaton. És az akkori pénzügyminiszter behívta Miklóst, hogy feltétlenül el kell vinni valamit a pártközpontba. Hát, mondta Miklós, hogy természetesen ő rendelkezésre áll mint fiatalember. Azt gondolta, hogy adnak neki egy csomagot, és akkor azt el kell vinni. Na most ez nem volt ilyen egyszerű, mert mondták, hogy nem ő viszi, hanem őt meg egy autó viszi. Még ezen csodálkozott is, mert az akkori pénzügyminisztérium meg a pártközpont igen közel volt egymáshoz. De hát, hogy akkor miért kell ez, hogy hát ide autóval menni. Ott mondták azt is, hogy hát a csomagot azt majd a pénzügyminiszter elvtárs adja át neki. Behívták a pénzügyminiszterhez, ő egy táskát átadott neki, és azt mondta, hogy akkor ezt vigye el, és csakis a Rákosi elvtársnak adhatja át, tehát az akkori kommunista párt főtitkárának. És Miklós elvitte a táskát, és ott a Rákosi titkárságán mondták, hogy tegye le, és akkor elmehet. Nyilván valamilyen papírt azért mellékeltek volna ilyenkor, de ő ragaszkodott hozzá, hogy őneki személyesen kell, mert a pénzügyminiszter elvtárs azt mondta, átadni Rákosinak a csomagot, és beengedték. És akkor Rákosi átvette tőle a táskát, kinyitotta, a táska, az Miklós elmesélte, hogy tele volt amerikai dollárral, bezárta a táskát, és akkor hát megkérdezte, hogy ő kicsoda, aki hozta. Mondta, hogy a pénzügyminisztériumban dolgozik, apja stb., és hogy egyetemre jár. És akkor mondta a Rákosi, hogy hát, azt mondja, igen, a szocialista Magyarországnak ilyen tehetséges munkásfiúkra van szüksége. Tehát ez a történet, hogy egyszer Teleki Pál mondta neki, és utána Rákosi mondta ugyanazt a dolgot. És utána kérdeztük a Miklóst, hogy hát mit reagált erre, hogy neki egy táska pénzt kellett átadni. Azt mondta, hogy nagyon meg volt ijedve, mert következőre gondolt. Hogyha a táskából hiányzik pénz, akkor őt elviszi az ávó, és ott akkor kész a pályafutása. De azt mondta, hogy mivel nem számoltatták előre, és nem vett részt benne, tehát csak azt látta, hogy egy táskát kell vinni, és ott kinyitották, ott volt benne a pénz. De hát ez volt egy szimpatikus anekdota, amit mesélt, hogy két különböző miniszterelnök ugyanazt mondta neki. (Érsek M. Zoltán interjúja)