– Kezdjük azzal, hogy Felcsuti Péter bankár. És bankárként találkozott Pulai Miklóssal. Legalábbis én úgy gondolom.

Felcsuti Péter (F. P.): Igazán nem. A Nemzeti Bankban ismertem őt meg, és akkor én még minden voltam, csak nem bankár. Egyébként később sem szívesen használtam ezt a szót, nekem jobban tetszik a bankszakember vagy a bankvezető. A bankár… szerintem abban benne van az is, hogy az illetőnek bankja van. És csak nagyon kevés embernek van bankja. Szóval én inkább ilyen bankszakember vagy bankvezetőnek tartom magam. Vagy tartottam.

– Ezek szerint Pulai Miklós sem volt bankár, mert bankja neki sem volt.

F. P.: Nem, természetesen ő sem volt bankár. Pénzügyi közgazdász volt. Első sorban közgazdász volt, mert sokat dolgozott a Tervhivatalban és pénzügyes volt, mert volt a pénzügyminisztériumban és a Nemzeti Bankban is. Miután hivatalosan visszavonult, elvállalta a Bankszövetség vezetését főtitkárként, amit sokáig folytatott. Hogy bankár lett volna, erről szó sincs.

– Meg megfordult az OTP-ben is. Pulai Miklós nagyon népszerű volt emberek között. Kollégák között is, de akikkel találkozott, általában mindenki szerette. Mi volt az egyéniségében a különleges?

F. P.: Amikor próbáltam visszaemlékezni, hogy mi maradt bennem is meg, és milyen is volt a kapcsolatom vele, akkor a legfontosabb, ami eszembe jutott, hogy nagyon szívélyes, barátságos és azt hiszem, hogy jó kapcsolat volt. Én az egyetem után kerültem a Nemzeti Bankba, amikor a Miklós már bőven első alelnöke volt a Nemzeti Banknak, tehát ő ott már igen nagy ember volt, én pedig egy igen kicsi ember, egy pályakezdő. És éveken keresztül, ami nekem rettenetesen imponált – de ezzel messze-messze nem voltam egyedül –, hogy gyakorlatilag nem tartott távolságot. Tényleg nagyon-nagyon népszerű volt mert Ő úgy beszélgetett velem, meg hát gondolom, másokkal is, mintha a szörnyen nagy hierarchikus különbség nem is létezett volna. Ő volt az egyetlen, aki minden további nélkül lejött a banki étkezdébe, végigállta a sorát, és ott evett. Szóval, hogy nem érzett az ember rajta semmilyen erőlködést, semmilyen mesterkéltséget, hogy ő meg akarná játszani a demokratikus vezetőt. Nem, ő egy olyan vezető volt, aki tényleg komolyan azt gondolta, vagy talán nem is gondolta, csak érezte, hogy ő nem különbözik a munkatársaktól, és nagyon szívélyes meg jó viszonyban volt szinte mindenkivel. A dolgot csak fokozta, hogy ő is szeretett nagyon sportolni, és a Nemzeti Banknak akkortájt – miként a nagy minisztériumoknak meg az országos hatáskörű szervezeteknek is – rengeteg sportszakosztálya volt. Többek között tenisz szakosztálya is. Miklós roppant lelkes teniszező volt, és én is akkortájt kezdtem el teniszezni. Úgyhogy a Nemzeti Bank Nánási úti sporttelepén sokat találkoztunk a teniszpályán is. Pont olyan igazi sportember meg kedves barátságos mellérendelt kapcsolatokat építgető ember volt, mint… hát nem is tudom, kit említhetnék összehasonlításként, szóval ez nagyon-nagyon rokonszenves volt benne. Aztán volt valamennyi szakmai kapcsolatunk is a Nemzeti Bankban, én tolmácsoltam neki egyszer vagy kétszer. Őt feltétel nélkül lehetett kedvelni. És az is köztudott volt róla, hogy a Nemzeti Bank vezetői között messze a legjobban felkészültek közé tartozik.

– Nagyon gyakran elmondta azt, hogy az édesapja cipész volt, tehát milyen családból jött, messziről jött, amíg ezekben a tisztségekben dolgozott már. Mi volt az ő különleges tudása? Tehát az emberi magatartásán kívül az a fajta magatartás, ami egy nagyon szigorú munkát követelt meg. Én a Tervhivatalban találkoztam vele először így hivatalosan, egyébként másképp is, korábban is ismertem már, és nagyon-nagyon nehéz időszakokban is ott volt a Tervhivatalban második embernek természetesen, és hihetetlenül jól és könnyedén csinálta.

F. P.: Hogy honnan merítette a szakmai tudását, nem tudom, annyira nem voltunk közel egymáshoz. Ő sokkal idősebb volt nálam, és egyébként is nagy volt a távolság a Nemzeti Bankban, utána meg már a kereskedelmi bankszakmában, ami már egy másik terület volt. De őróla egyszerűen csak köztudott volt, hogy egy felkészült ember, és hogy ahhoz a vonalához tartozik, nevezzük így, a reformközgazdászoknak, akik azt gondolom, hogy nem kérdőjelezték meg a kommunista rendszer legitimitását, ahogy legtöbben nem kérdőjeleztük meg, viszont nagyon meg akarta javítani. Ahhoz pedig azért kellett kellő szakmai fölkészültség, hogy valaki képes legyen alternatívákban gondolkodni, és vitákban megvédeni az álláspontját. És azt gondolom, hogy róla köztudott volt, hogy ő ennek a reformközgazdász vonulatnak az élén vagy az élvonalában van.

– Életrajza szerint mintegy 50-70 évet töltött el a magyar pénzvilágban. Méghozzá tudjuk, hogy mindenféle botrány, balhé nélkül. Tehát nehéz időszakokon ment keresztül. Hogy viselkedett ő akkor, amikor elkezdődött a nagy átalakulás? A Bankszövetségben milyen feladatai voltak neki, és egyáltalán hogyan lehetett azt lenyelni – ezt most természetesen idézőjelben mondom –, hogy a bankvilág kvázi privatizálódik, és hogy több bank lesz, és nem csak állami bank lesz? Hogyan tudott ő erre átállni, hiszen a több mint 40 év után itt egy nagy átállásra került sor?

F. P.: Én azt gondolom, hogy ez az átállás nem a rendszerváltás után kezdődött meg, hanem már jó két-három évvel a rendszerváltás előtt. A bankszektor átalakítása tehát nem ‘89-ben kezdődött, hanem inkább ‘86-ban, még az előző világban. Azok – köztük Miklós is – akik szorgalmazták, hogy a bankrendszert át kell alakítani, valamivel több versenyt kell bele vinni, azt remélték, hogy ennek révén a kisebb-nagyobb beruházások jobbak lesznek, meg a vállalatok kiszolgálása is javulni fog, és ezáltal valamilyen módon a gazdasági hatékonyság és a gazdaság egésze is javulhat. Alapvetően ez volt a bankrendszer reformjának az indító gondolata. Ennek akkor még nem sok köze volt a lakossághoz meg a devizához. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a gazdaság szereplői, a vállalatok jobban dolgozzanak, mert a bankok majd meg fogják szűrni ezeket az elgondolásokat. Tehát a hatékonysági szempontokat a bankok fogják tudni kikényszeríteni pláne úgy, hogy egymással is versenyeznek. A bankrendszer reformja, aminek a Miklós nagy híve volt, ‘86-87-ben a ‘80-as évek nyilván egyre rosszabb gazdasági helyzetére válaszul született. De itt azért nagy háborúk voltak. Egyrészt voltak, akik ezt egyáltalán ezt nem tartották szükségesnek, elég magas szinten is. Hogy ne menjek messzire, például az én főnököm, Fekete János kifejezetten nem rajongott ezért a gondolatért. Azért meg kiváltképp nem rajongott, hogy esetleg a devizához is hozzá lehetne nyúlni. Ehhez képest volt egy másik, alapvetően közgazdasági indíttatású grémium, amiben Miklós is benne volt, amelyik az előbb elmondott szempontok miatt fontosnak tartotta, hogy a Nemzeti Bank mielőbb szabaduljon meg ezektől a feladataitól, amiket aztán önálló bankokba szerveztek. És azt is gondolom, hogy számára ez nem jelenthetett nagy fejfájást 1989-ben, hogy itt vannak ezek a bankok, ráadásul külföldiek is, és hogy akkor ez egy egészen más működési mód, mint ami ‘89 előtt volt. Végülis Miklós az egyike volt azoknak, akik ezt a változást kezdeményezték.

– Egy gyors átállást azt mindenképpen. De az életében már többszörös átállás történt éppen azért, mert 50-70 év közötti időszakot töltött el a bankvilágban. Ez azért nem lehetett a számára könnyű.

F. P.: Erre nehéz válaszolni, mert ahogy például visszaemlékszem a magam átállására, – ott volt a Nemzeti Bank, aztán kimentem a kereskedelmi bankszakmába, ráadásul ugye külföldi bankokhoz – szóval én nem úgy emlékszem erre, mint ha ez katartikus élmény vagy nagyon nagy csapás lett volna. Inkább úgy emlékszem rá vissza, mint ami nagy lehetőség, meg hogy ez egy milyen klassz dolog. De azért addigra már Miklós nagyjából nyugdíjkorhatárnál volt. Politikai meg egyéb okoknál fogva az elég valószínű volt, hogy az államigazgatásban nem számítanak rá. Ez szerintem elég nagy botorság volt, mert nálánál sokkal, de sokkal gyengébb képességű emberek jelentek meg az államigazgatásban. De ő itt kommunistának számított, meg még ki tudja minek. Föl sem merült, gondolom, bár erről én soha nem beszéltem vele, hogy akkor miért is nincsen tulajdonképpen a Nemzeti Bankban, vagy az államigazgatásban, a pénzügyminisztériumban. Inkább kézenfekvőnek tűnhetett gondolom, hogy ebben az újonnan létrejövő, érdekvédelmi dologban, mint a Bankszövetség, ő legyen az operatív vezető. Azt kell mondanom, hogy én semmi keserűséget vagy semmi rossz érzést nem láttam benne. Borzasztó lelkesen alakult át érdekvédővé. Korábban, ‘89 előtt, vagyis mielőtt nyugdíjba vonult, őt az össztársadalmi érdekek érdekelték a Tervhivatalban is meg a Nemzeti Bankban is. ‘89 után pedig a Bankszövetségben egy ágazatnak az érdekvédelme érdekelte őt, mert az lett a feladata. Ami nem össztársadalmi érdek meg nem összgazdasági érdek, hanem konkrétan egy ágazatnak az érdeke, ami hol egybeesik, hol meg nem esik egybe a társadalom érdekével. Én úgy emlékszem, hogy ez a Miklóst nem viselte meg különösképpen.

– Pont ezt akartam kérdezni, hogy miként tudta magát ezen nyugodtan túltenni?

F. P.: Sőt én azt gondolom, hogy elég könnyen levetkőzte magáról ezt az összgazdasági vagy össztársadalmi szemléletet, végül is a bankszektor fizette őt. Hát akkor neki a bankszektor érdekeit kellett képviselnie. Nem tapasztaltam, hogy neki ez különösebb fejfájást okozott volna.

– Ez számomra azért érdekes, legalábbis azért próbálom valahogy értelmesen megfogalmazni, mert ő már jóval 90 fölött volt, amikor betelefonálós rádióműsorokban sikerült még időnként elcsípnem őt. Mert bizony betelefonált és helyreigazította a betelefonálókat, akik különböző hallgatók voltak, hogy hogyan volt a múlt, és hogyan van most a jelen. Tehát még 93 évesen is rettenetesen élénken és komoly tudással volt jelen.

F. P.: Ez így van. De azért ez egy dolog. Amikor az ember a saját nevében mond véleményt, akkor igyekszik a tudásához képest a lehető legjobb álláspontot képviselni. Amikor pedig valaki – mint Miklós is – évtizedekig egy érdekvédelmi szervezetnek az operatív vezetője, akkor az ő egyéni véleménye és az érdekvédelmi szervezetnek az álláspontja, vagy egybeesik vagy nem esik egybe, s én nem tudom, hogy az ő esetében egybeesett-e még mindig. Azt viszont kifejezetten tudom, hogy a bankszektornak voltak olyan érdekvédelmi akciói is, amelyek utólag visszatekintve hát mondjuk úgy hogy, vitathatók, legalábbis abból a szempontból, hogy milyen mértékben estek egybe a társadalom vagy a gazdaság egészének az érdekeivel. De akkor az volt a dolga, ezért akkor ő azt csinálta.

– Most, hogy így mondod, felötlik bennem, hogy amikor beszélt, akkor neki az érdekvédelem azért mindig a szeme előtt volt. Tehát mindig banki szempontból nézte az ügyeket?

F. P.: Azt kell mondanom, hogy ő igen. Amikor főtitkárként megnyilvánult, nekem akkor az volt az érzésem, hogy abban van egy irányultság, van valamekkora elfogultság a bankszektor javára.

– Inkább a múlt javára volt.

F. P.: Igen. A Bankszövetség főtitkáraként azonban ez volt a dolga. Elég rosszul végezte volna a dolgát a Bankszövetség főtitkáraként, hogyha mondjuk, nagyon kritikus a bankszektorral szemben.

– De hát kevés 94 éves folytat érdekvédelmet ekkora vehemenciával.

F. P.: Ezt nem tudom. Amikor Miklós már bőven 90 fölött volt, én már nem nagyon találkoztam vele bankvezetői minőségben. Viszont amikor már én sem voltam a bankszektorban, gyakran találkoztam vele könyvbemutatókon. Olyan könyvek bemutatóján is, amiket én fordítottam. Ezeket ő nagyon lelkesen megvette, elolvasta, véleménye volt róluk és hozzá is szólt. Az valóban megdöbbentő volt, hogy szellemileg mennyire friss és mennyire érdeklődő maradt. Ez nekem nagyon imponált. Végig hallgatta azt, amit az emberek bemutattak, elmondtak, utána pedig volt ilyen kérdezz-felelek, majd egy pohár víz mellett még tovább lehetett beszélgetni, és mi akkor ott elbeszélgettünk. Tényleg nagyon jó volt őt ennyire fitten látni.

– Mikor megkértek, hogy hívjalak föl, akkor azért nagyon érdekes volt az, hogy azt javasolták, hogy mindenképpen kérjek egy anekdotát is, mert a Felcsuti rengeteg anekdotát tud.

F. P.: Nem tudom, miért mondják. Én nem tudok a Miklósról anekdotát mondani. Isten látja lelkem, nem tudok. Csak azt tudom mondani, hogy a mi kapcsolatunk egy nagyon szívélyes, baráti… a baráti talán túlzás, mert ugye a barát az feltételezi, hogy rendszeresen találkozunk, megvitatjuk az életünk folyását meg ilyesmi. Ez pedig azért túlzás lenne. Inkább úgy mondanám, hogy egy nagyon-nagyon szívélyes emberi és szakmai kapcsolat volt a miénk. De azt is gondolom, hogy részben a korkülönbség meg egyébként is…. Szóval szívesen mondanék el neked valami vicces dolgot, de sajnos ilyet nem tudok. (Tardos Júlia interjúja)