– Mikor találkoztak, és "hogyan kerültek össze", mely években dolgoztak együtt?

– Én már tizedik éve dolgoztam a Tervhivatalban, amikor 1981. július 1-én Faluvégi Lajos kifejezett utasítására Pulai Miklóst – a legnagyobb bánatára – áthelyezték az MNB-ből a Tervhivatalba. Az akkori személyzeti vezető, Seszták Miklós engem talált alkalmasnak arra, hogy titkárnőként mellé kerüljek. Ez a találkozás meghatározta az elkövetkezendő 24 évemet, mert olyan jól sikerült ez a „házasság”, hogy az ezt követő további két munkahelyén – a Miniszterelnökség Gazdasági Munkabizottságánál és a Magyar Bankszövetségnél – is együtt dolgoztunk. Ennek a munkakapcsolatnak 2005-ben lett vége, amikor nyugdíjba mentem.

– Milyen volt a kapcsolatuk és milyen volt Miklós mellett dolgozni?

– Mikor kiderült, hogy engem választottak ki közvetlen munkatársául, egy kicsit megijedtem, mert addig én egy főosztályon dolgoztam, ahol igen jól éreztem magam, ezért nem akartam váltani. Kértem az akkori főosztályvezetőmet, Cravero Róbertet, hogy egy hónapig ne töltsék be a helyemet, mert ha vissza akarnék menni, akkor legyen hová. Letelt az egy hónap, és örömmel maradtam Pulai Miklós mellett, mert benne egy roppant értelmes, közvetlen, lezser és figyelmes embert ismertem meg. Igen jó kapcsolat alakult ki közöttünk, jól tudtunk együtt dolgozni. Mikor valamilyen témában ő készített anyagot, rendszeresen gyorsírásba diktált. Sok figyelmet fordított arra, hogy amit leírt, mindenki számára közérthető legyen, és ebben én voltam az első szűrő. Amit én – laikusként – nem értettem, azt másként fogalmazta meg már diktálás közben. Igen nagy munkabírása volt, ami akkor is megmutatkozott, amikor az új gazdasági mechanizmus kialakítására létrehozott Gazdasági Munkabizottságban dolgoztunk, melynek vezetője Nyers Rezső volt. A munkanapot reggel a Pénzügyminisztériumban kezdtük, mert a bizottság munkatársai ott kaptak helyet, majd miután eligazította a kollégákat, délben átmentünk a Tervhivatalba, hogy elvégezzük az ottani munkát is. Elég kemény másfél év volt. Sajnáltam is, hogy a munka befejezésekor ezért a teljesítményért semmilyen elismerést nem kapott.

Ebben az időszakban annyira elfoglalt volt, hogy sok mindenre nem futott ideje, többek között fodrászhoz sem jutott el. Tudta, hogy én régóta otthon nyírom a férjem haját, sőt volt egy óriás uszkár kutyám, amit szintén nyírni kellett, ezért egyszer megkérdezte – mikor már tényleg nagy volt a haja, és egy fontos helyre kellett mennie – hogy megnyírtam-e már a kutyámat, mert ha azt meg tudtam csinálni, akkor az övét is „lekaszabolhatnám”. Ettől kezdve már ezt a feladatot is beiktattam munkahelyi kötelezettségeim közé. Én kéznél voltam, így nem kellett sehova sem mennie, ezzel pedig időt is spórolt, nekem meg nem esett nehezemre.

– Miklós családját is megismerte, gondolom, talán amolyan "külső családtaggá" vált?

– Természetesen megismertem a családját is. Volt egy bűbájos, éles eszű, szókimondó édesanyja, akit imádott, és akit a sors hosszú élettel jutalmazott; 105 éves korában ment el. Nagyon tetszett nekem, hogy amikor a saját születésnapja volt, mindig virágcsokorral köszöntötte az édesanyját. Hugit, a szintén imádott húgát is megismertem, vele még a mai napig valamennyire kapcsolatban vagyunk. Ő is ugyanolyan bűbájos teremtés, mint amilyen a Mama volt. Sajnos a sors kegyetlen volt Pulai Miklóshoz, mert Ancsika, a felesége Alzheimer kóros lett. Ezt a betegséget akkor még nem ismerte eléggé az orvostudomány, nem tudtak javítani az állapotán, közel 10 évig tartott a leépülése. Nehéz időszak volt.

– Nagyon jó és szívélyes kapcsolatban volt mindenkivel, ennek mi volt a titka?

– Nagyon szeretetre méltó volt. Sugárzott belőle az optimizmus és a jóindulat. Ezért sokan keresték őt és kértek tanácsot tőle nemcsak szakmai körökből, hanem pl. több őrült is megkereste különböző ötletekkel. Sokszor megpróbáltuk „leszerelni” ezeket az embereket, de ha nem sikerült, akkor mindenkit meghallgatott, ha tudott, tanácsot adott, soha senkivel nem volt türelmetlen.

– Ha nem az ő halála lenne a beszélgetésünk apropója, akkor hogyan mutatná őt be valakinek, mit mondana vele kapcsolatban?

– Ritka értékes ember volt, sokat veszített a világ azzal, hogy elment.

– Jó volt vele beszélgetni, tele volt történetekkel és anekdotákkal. Tud esetleg vele kapcsolatban ilyen történetet?

– Sokat mesélt a szovjet hadifogságról, ahol édesapjával volt 40 hónapon át. Többször meg tudtak volna szökni, de attól tartottak, hogy ezt a társaikon fogják megtorolni, ezért maradtak. Jellemző volt az optimizmusára, hogy még ezt a nehéz időszakot is építőnek fogta fel. (Bakonyi János interjúja)