1)

A születésem körülményeit azért érdemes elmesélni, mert ad némi képet arról a családi miliőről, amelyben gyerekkoromban és részben később is éltem. Induljunk el onnan, hogy Anyám céltudatos, precíz, előre tervező ember volt és elhatározta, hogy először leteszi az aktuális félév utolsó vizsgáját a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma Corvinus Egyetem), majd utána jöhet a gyerekszülés. Csupán három napot tévedett. Egy vasárnap a szüleim azt tervezték, hogy megnéznek egy futballmeccset a Népstadionban (ma Puskás Ferenc Stadion), ahol a magyar válogatott, azaz az aranycsapat Puskás öcsi vezetésével a lengyel válogatott ellen játszott barátságos mérkőzést. Déltájban azonban Anyám nem érezte elég fittnek magát és úgy döntöttek, hogy ő otthon pihen, Apu pedig kimegy a meccsre. Mire a mérkőzésnek vége lett és hazaért, én már megszülettem. A magyar csapat egyébként 6:0-ra győzött, ami abban az időben szinte természetesnek számított.

A történet azért érdekes, mert a foci szeretete, a foci iránti érdeklődés mindkettőnk életét külön- külön és együtt is végigkísérte. Apu engem már 2-3 éves koromban vitt futballmeccsekre és gyerekkoromban, tinédzserként, sőt fiatal felnőttként is jártunk együtt mérkőzésekre. Ennek köszönhetem azt a szerencsét, hogy láttam Puskás Öcsit játszani, például akkor, amikor egy megnyert bajnoki mérkőzés utolsó perceiben felhúzta a fekete kapusmezt és beállt a kapuba a megsérült kapus helyére (akkor még nem lehetett cserélni), majd egyszer-kétszer kijött cselezni a tizenhatoson kívülre. A közös meccslátogatásainknak az vetett véget, hogy én családot alapítottam, de évekkel később más formában újraéledt, amikor Magyarországon a televízióban elérhetővé váltak a spanyol bajnokság mérkőzései. Apu még a Puskás időkből nagy Real Madrid drukker volt és én is kedveltem a csapatot, ezért szinte majdnem minden meccsüket megnéztük néha együtt, de ha külön, akkor a hármas sípszó után azonnal telefonon megbeszéltük, hogy milyen volt a csapat, ki játszott jól, ki nem stb. És ez egész végig így zajlott.

2) 

A gyerekkorom teljesen átlagosnak mondható. Több, mint 25 évig négyen éltünk együtt az anyai nagyanyámmal, aki akkor ment nyugdíjba, amikor én iskolás lettem. Tulajdonképpen vele töltöttem a legtöbb időt, a szüleim – mint akkor az szokásos volt – reggeltől estig sőt késő estig dolgoztak, Anyu a Belkereskedelmi Minisztériumban, Apu a Pénzügyminisztériumban, az OTP-ben, majd az MNB-ben. A család általában a hétvégén lehetett együtt meg az alatt a nyári két hét alatt, amikor a szabadságukat töltöttük rendszerint egy balatoni üdülőben. Én gyerekként nagyon szerettem, amikor a sekély vízben órákat fejeltünk Apuval, majd már nagyobb fiúként vele teniszeztem, ha éppen nem akadt jobb partnere. Ő rendszeresen játszott, én pedig jóval ritkábban, ezért nem meccseltünk, hanem edzésszerűen ütögettünk és így is jól megmozgattuk egymást. 

Gyerekként számos sportot kipróbáltam: jártam egy ideig Papp Laci frissen megnyitott edzőtermébe bokszolni, úsztam, atletizáltam, kosárlabdáztam, szerettem focizni és pingpongozni is. Később vettem pár tenisz leckét, de nem voltam sehol kitartó és nem is lett belőlem rendszeres sportoló. Két dolog volt, amihez viszonylag hosszabb ideig hű maradtam. Az egyik a gombfoci, amit tényleg nagyon lelkesen játszottam a barátaimmal. Apu baráti kapcsolatban volt Tichy Lajossal, aki vashuzalból készített nekem két gombfoci kaput, nagymamám pedig hálót horgolt rájuk, így nagyon menőnek éreztem magam. A másik fontos dolog az volt, hogy 10 éves koromtól elkezdtem magánúton angolul tanulni, majd sikerült ezt folytatni a középiskolában és az egyetemen is. Az angol nyelv ismerete később döntően meghatározta a munkámat és a munkahelyeimet. 

Gimnazistaként úgy, mint akkoriban mások, én is gitározgattam, részt vettem az osztályzenekarban, sőt rövid ideig egy, az akkor divatos műfajnak számító polbeat együttes tagja is voltam. Eredetileg a Külkereskedelmi Főiskolán akartam továbbtanulni, de amikor megtudtam, hogy a gimnáziumi osztályomból sokan jelentkeznek oda, az utolsó pillanatban átváltottam a Közgazdasági Egyetemre. Ezt persze a szüleim nem vették rossz néven, mert mindketten ott végeztek és ott is ismerkedtek meg. Apuval időnként beszélgettünk szakmai témákról és mivel én a makroökonómiai kérdésekhez csak szerényebben konyítottam, inkább csak hallgattam, amit ő mondott és próbáltam tanulni belőle. Nemzetközi pénz- és bankügyek tekintetében azonban partnernek éreztem magam, hiszen én is eltöltöttem egy pár évtizedet a szakmában.

3)

Apu nagyon szerette a szüleit és a húgát. Mindegyikükhöz egyenként is különleges kapcsolat fűzte. A Papájával 40 hónapig volt szovjet hadifogságban („málenkij robot”), és egymást támogatva számos nehéz helyzeten mentek keresztül. De megfogadták, hogy minden körülmény ellenére hazajönnek és ezt meg is tartották. Mamája pedig maga a csoda volt, százöt és fél évet élt meg teljes szellemi frissességben. Szakácsnőként és konyhavezetőként is dolgozott, hagyományos jellegű, legendásan ízletes ételeivel bűvölte el a családot és kizárólag csak zsírral főzött. Az volt a jelszava: „Az én lábosom sosem látott olajat.” Ha bármikor meglátogatta őt valaki a családból, azt mindig étellel kínálta és bármit is szedett elő a hűtőből az, biztosan nagyon finom volt. Élete utolsó óráiban is azt kérdezte Aputól: „Kisfiam, eszel valamit?”.

4)

Apu egy igen sűrűnek mondható történelmi időszakban volt élete teljében. Részben ennek is tulajdonítható, hogy számos olyan kalandban volt része, amelyek során kifejezetten életveszélyes helyzetekbe került. De soha nem félt semmitől, vagány, ugyanakkor jó szándékú volt és legtöbbször a szerencse is mellé pártolt. Ennek illusztrálására talán az egyik legkifejezőbb történet az, ami úgy kezdődik, hogy 19 éves korában 1944. decemberében bevitték ifjúsági katonai, azaz levente szolgálatra néhány Lövölde téri barátjával és iskolatársával együtt. Egy esztergomi laktanyába kerültek, ahol megtudták, hogy a hadi helyzet miatt az egység hamarosan továbbvonul nyugatra. Néhányan közülük úgy döntöttek, hogy ők inkább keleti irányba hazamennének, mellesleg a koszttal sem voltak kibékülve. Egy megfelelő pillanatban katonai alakulatba rendeződtek és mondván, hogy külső munkára rendelték őket, Apu vezetésével elegáns tisztelgés közben kimasíroztak a laktanyából, majd Budapest felé fordultak. Természetesen, ha ekkor elkapták volna őket, annak beláthatatlan következményei lettek volna, de nem így történt. A csapat annyira laza és merész volt, hogy még egy, Budapest irányába tartó német teherautóra is felkéredzkedtek, amivel eljutottak a város határáig. Jókor érkeztek meg, mert órák múlva a katonai gyűrű bezárult Budapest körül és egy-két nap múlva a Vörös Hadsereg megkezdte a város ostromát. Mivel karácsony volt, Apu szerzett és hazavitt egy pulykát.

5)

Azt hiszem, tanulságos és megismerni való annak a története, ahogyan Nagypapa és Apu átélte a 40 hónapig tartó szovjet hadifogságot (málenkij robot) 1945 elejétől 1948 nyaráig. Ennek egyes elemei nem olvashatók a történelemkönyvekben, vagy nem találhatók a visszaemlékezésekben, pedig igazak.

Egy felhívásra önként jelentkeztek romeltakarításra mit sem sejtve ennek valós céljáról és hosszan tartó, szörnyű kimeneteléről. Aztán felnyílt a szemük, de az egymás iránti szeretet és felelősség érzete nem engedte meg, hogy lelépjenek, pedig külön-külön mindkettőjüknek lett volna alkalma rá. Elmondásuk szerint a legborzasztóbb helyzet a gödöllői gyűjtőtáborban volt, ahol a túlzsúfoltság, a hideg, a járványok, a betegségek, a rossz élelmezés miatt rengetegen meghaltak. Nagypapa is beteg lett, de Apu segítségével sikerült feljutnia a Szovjetunióba tartó vagonra. Szerencsések voltak abból a szempontból, hogy nem a hatalmas ország egy távoli pontjára kerültek sokadmagukkal, hanem egy Moszkva melletti táborba, ahol legalább fedél volt a fejük felett és rendszeresen kaptak ételt. Jó páran azonban ott sem tudták megemészteni, elviselni a fogságot letargiába estek, megbetegedtek, meghaltak. Ők viszont elhatározták, hogy nem a dolog negatív oldalát nézik, hanem mindent megtesznek azért, hogy hazajussanak. Úgy gondolták, ha már idáig elértek, az oroszoknak nem az a célja, hogy elpusztítsák a hadifoglyokat, hanem hogy dolgoztassák őket.

Egy időre elváltak útjaik és külön táborba kerültek. Meglepő módon erre valahogy rájött a helyi adminisztráció is és még meglepőbb módon az oroszok nagy lelkesedéssel és empátiával hozták össze apát és fiát „отец и сын” felkiáltásokkal.

Nagypapa a táborban az idős korosztályhoz tartozott és szakmájára nézve suszter volt, ezért rövidesen ő lett a tábor suszterájának vezetője. Nem csak a bentlakók bakancsának és nemezcsizmájának javítását végezték, hanem hamarosan híre ment, hogy dolgozik ott egy zseniális pesti suszter. Pártvezetők feleségei, színésznők jöttek Moszkvából, hogy készítsen nekik sikkes, divatos cipőket, amilyeneket akkoriban persze ott sem látni, sem kapni nem lehetett.

Nagypapa egyébként már a háború előtt is gyomorfekélytől szenvedett és így került hadifogságba. Csodák csodájára az ottani rendszeres, de szerény színvonalú élelmezés következtében (például a gyakori csalánleves miatt) meggyógyult és egészségesen tért haza!

Hihetetlennek tűnik, de valóban megtörtént, hogy 1945-ben Nagymama, mivel semmit sem tudott a férjéről és a fiáról, levelet írt és adott postára nekik Budapesten a következő címzéssel: „Pulai Miklós, hadifogoly, Szovjetunió”. Megdöbbentő, hogy az akkori viszonyok között – ha nem is futárpostával, de – jó néhány hónap múlva csak elért a levél a címzetthez.

Szerintem Apu azok közé a nagyon kevesek közé tartozott, akik pozitív szemlélettel a maximumot tudták kihozni a hadifogságban eltöltött időszakból. Mivel fiatal és erős volt (ifjúsági versenyeken birkózott), egy vasgyárba osztották be munkára, ahol orosz férfiak hiányában csak nők dolgoztak. Mindezek mellett egy, a húszas évei elején járó fiatalemberként megragadta az alkalmat és megtanult oroszul, amit hazajövetele után tolmácsként kamatoztatott egy rövid ideig. Fejlesztette a német nyelvtudását a német hadifoglyokkal való kapcsolatai révén. Kiváló sakkozó vált belőle és a tábori sakkcsapat második játékosa lett. Rengeteget tanult az első számú játékostól, egy nemzetközi nagymestertől. A sakk később is az egyik kedvenc szórakozása volt, hosszú órákat, néha éjszakákat töltött egy-egy játszma elemzésével, vagy kemény csatákat vívott először még csak egy sakkgéppel, majd már a számítógéppel is.

Utólag, még 94 éves korában is azt mondogatta, hogy ha már úgy alakult, a hadifogság sem volt elvesztegetett idő, hozzájárult és hozzátartozott az életéhez. (Bakonyi János interjúja alapján)