A Közgázon egy speciális makrogazdasági szakszemináriumra jelentkeztem, ami gyakorlatilag egy makrogazdasági játékot jelentett tervgazdasági körülmények közé ágyazva. Ezt általában péntekről szombat virradóra játszottunk. Ez úgy nézett ki, mint a Capitaly, Monopoly, meg a magyar változat a Gazdálkodj okosan, dobókockával, népgazdasági mérleggel, kereslet-kínálattal, lépésekkel! Hatan voltunk meg ez a kedves tanárunk. Volt, hogy egy lépés az gyakorlatilag 18 órán át tartott, mert végigbeszéltük a kereslet-kínálat mindenféle vonatkozásait, államháztartási mérleget. Ezek mindig péntek délután kezdődtek, és szombat hajnalban mentünk haza az első villamossal.

Az álláskeresés akkoriban pályázattal történt, de engem behívtak a Nemzeti Bankba egy felvételi beszélgetésre, és után még egyre. Kaptam egy állásajánlatot, ha jól emlékszem, Bakó Edétől. A szakszemináriumon hatan voltunk, négyen kaptunk így állásajánlatot, ketten fogadtuk el. Első munkahelyem tehát a Nemzeti Bank volt. ’83 tavaszán kellett volna kezdenem, de egy ideig tájfutottam az egyetemen és az edzőm rábeszélt, hogy menjünk ki a Szovjetunióba. Ez akkoriban kivételes alkalom volt, ahol az Intertouristba befizetve egy háromhetes autótúrát tudtunk tenni. Nagyon ritka lehetőség volt ez akkor, úgyhogy igent mondtam. Bakó Edével megbeszéltem, hogy nem tudok kezdeni márciusban, csak szeptemberben. Ennek az lett a következménye, hogy elveszett az a státusz, viszont Bakó Katihoz kerültem (aki Bakó Ede felesége volt) a közgazdasági főosztályra.

Ezek nagy nevek voltak, én ugye fiatal kezdőként, ifjú rájaként, ahogy Kalocsán mondták valamikor, nagyon élveztem, és az akkori kollégák egy részével még mindig tartjuk a kapcsolatot, bár sokan átmentek a kereskedelmi banki szférába, ahogy én is. Szóval ott lehúztam egy évet, erős kapcsolatokkal a kohó- és gépipari főosztályon és az összes olyan nemzeti banki területtel, amiből később kereskedelmi bank lett. Később ez lett az én egyik világbankos programom, a pénzintézeti fejlesztési program. Bakó Katinál végül egy évet dolgoztam, nagyon élveztem a kollégákat és a munkát is. Egy év után megkérdezték, hogy még mindig át akarok-e kerülni, ahogy korábban szerettem volna a Nemzetközi Fejlesztési Intézmények Főosztályára. Persze, de nem volt sértődés, nagyon jól váltunk el. Akkor elkezdtem dolgozni azon az osztályon, ahol IMF, Világbank, IFC programokkal foglalkoztak.

Én lettem a felelőse ezen az osztályon az első olyan hitelnek a világon, – ez volt az I. Ipari Szerkezetátalakítási Program – meg a II., aminek során a Világbank közgazdasági feltételrendszert támasztott cserébe egy IMF hitelért, el is nevezték „soft loan”-nak. A Nemzeti Bank oldalán voltam a project officer, hiteltárgyalásokon vettem részt. 1983-ban ismertem meg Pulai Miklóst. Nagyon szép része volt ez szakmai életemnek, nagyon élveztem. Kitárult a világ szakmailag, kulturálisan, nem beszélve arról, hogy ezeken a hiteltárgyalásokon és az azt előkészítő folyamatban tanultam meg azt, amit akkor oktatásban nem lehetett, pl. tárgyalástaktikát, és stratégiát. Annyit azért tudni kell az akkori korszakról, hogy azok az idegennyelvű folyóiratok, amelyek biztosították volna a lépéstartást, akár nyelvi szinten, akár szakmai szinten, csupán a Közgazdasági Egyetem könyvtárában, az országgyűlési könyvtárban és még egy-két titkos helyen voltak elérhetőek (pl. Világgazdasági Kutatóintézet, ahová külön engedéllyel lehetett csak belépni), ha engedélyezték. Nem volt egyszerű igy közgazdaságilag, közgazdászként szakmailag a lépést tartani a világgal. Szóval ezeket a programokat csináltam, hozzám tartozott a pénzügyi szerkezetátalakítási program később, ami gyakorlatilag a kétszintű bankrendszert teremtette meg. Az akkori szakértők, akikkel együtt dolgoztunk, sokféle irányba mentek el.

Jó szakértőink voltak, úgy mondanám, akkoriban független szakértők. Például Járay Zsigmond, aki az egész tőzsdeügyet vitte, az értékpapírtőzsde és az árutőzsde megteremtését. Sárközy Tamás dolgozott be egy kicsit elméleti szinten is a társasági törvénnyel, formákkal. Elő tudom venni ezt a mátrixot, megőriztem, annyira tetszett, de gondolom online is elérhető a Világbanknál. Azt láttam kollégáimmal együtt, hogy elindul egy olyan nyitás, amire régóta szüksége van, volt az országnak, és ezzel megteremthető egy fenntartható gazdaság. Nagyon sok élmény kapcsolódik Miklóshoz is. Fölsejlik, amikor hajnalig ültünk a Tervhivatalban, a pártközpontból pedig utasítás jött, hogy a szerkezetátalakítási programban nem használhatjuk a részvény szót, mert ez nagyon csúnya emlékeket vált ki emberekből. Hosszú beszélgetések voltak, hozták azokat a nagyon sűrű presszókávékat. Nem is tudom már, ki volt, talán a Balassa Ákos vagy te voltál, de azt a formulát kellett alkalmazni, hogy tulajdonviszonyt megtestesítő értékpapír. Ennek jelentősége volt, mert ki lehetett kerülni a részvényt, a pártbizottság tehát boldog volt, egészen a legfelsőbb szintig.

Csakhogy nekem, mint project officernek az is a feladatom volt, hogy minden fordításban ezt használjuk. Hát nem volt könnyű. Bár nagyon jó tolmácsolok voltak mégis, bölcsész és nem közgazdász ismeretekkel. Volt, hogy valaki azt mondta, hogy a német (Németh) kormány, és akkor a tolmács, aki nagyon jó volt, úgy fordította, hogy the German government. Ilyenkor persze ki kellett javítani, hogy ez nem az a német kormány, hanem ez a Németh Miklós-féle kormány. Internet akkor sehol nem volt, se applikációk, hogy beütöm. Semmi ilyen nem volt. Úgyhogy empirikusan mindent végig kellett gyakorolni, szótárfüzetet kellett vezetni. Hasonló szó volt a loan facility, ami hitelkeretet és nem hitellehetőséget jelentett, ahogy a bölcsészképzésben ez megjelent,

Gyakran támadtak bennünket, de ezek a támadások hozzám és a többi kollégám, a Nemzetközi Fejlesztési Intézmények főosztályán belül nem jutottak el. Deklarált megközelítése volt Bakó Edének is meg Ipper Istvánnak is, hogy ha bárkitől támadást kapunk – belülről vagy kívülről – azt hozzájuk irányítsuk. És ez vonatkozott a megyei pártbizottságra, meg másra is. Tehát mindenhonnan, ahonnan valamilyen támadás jött, hogy ezt nem így kell, vagy úgy kell el tudtuk hárítani, akkor azt mondtuk, hogy oda tessék fordulni. Nekünk az volt a feladatunk, vagy hát igazából az volt a szabad kezünk, hogy bármi olyat csináljunk, amit közgazdászként mi úgy tekintünk, hogy azt meg kell csinálni ebben az országban. És az nagyon jól esett, hogy szakmailag tudtunk előre menni, gyakorlatilag én személy szerint legalábbis nem éreztem azt, hogy bármilyen politikai behatás lett volna. Azon kívül, hogy haladjunk és nyissunk.

Úgy éreztem, hogy Pulai Miklós mindig szeretne jobbat csinálni, nekem nagyon szimpatikus volt ez a hozzáállás. Kezdők voltunk, de ezt soha nem éreztette velünk, szemben több emberrel, akik szintben felettünk voltak és kezdőként lenéztek minket, hiszen „úgysem tudjuk, miről van szó”. Miklósnál ilyesmit sose lehetett tapasztalni. És ez mindennel így volt, nemcsak szakmai szinten, ahol mi voltunk, mert voltak a titkárnők, sofőrök, akikkel ide-oda rohangáltunk. Mindenkivel megvolt az az emberi hangja és a tisztelete. Nem éreztük, hogy lennének ellenségei, és ez annak volt köszönhető, hogy mindenkivel megtalálta a hangot. A magatartásbeli megnyilvánulások élesen kijöttek egy tárgyaláson a Világbankkal (amelynek magyarországi kormányzója volt) vagy az IMF-fel. Egy ilyen tárgyalás – nem mindenki tudja – 6-10 napig is tart, reggeltől estig, akkor általában vasárnapi érkezéssel, vasárnapi indulással. Jetlaggel együtt, mindent hozzászámolva, nagy megpróbáltatás. Emlékszem, hogy amikor először hazaértem, az első ilyen tárgyalásról, a családom mesélte, kijöttek a repülőtérre, valamit kérdeztek, és nem értették, hogy mit válaszolok, egyszerűen beszélni nem tudtam, olyan fáradt voltam. De szakmailag jó volt, épültünk, és nagyon jól is esett.

Egyik történetem Miklósról a kettős bankrendszerre vonatkozó projektnél volt, ahol a tárgyalási szintre jutottunk el (Világbank). E azt jelentette, hogy magyar részről teljesen elő volt készítve és jóvá volt hagyva (Minisztertanács), megkaptuk a tárgyalási irányelveket, s összeállt a delegáció, amit szintén jóvá kellett hagyatni. És akkor Miklós elmondta, hogy kapott egy üzenetet, hogy valaki még a tárgyalási delegáció tagjává lesz kinevezve és számítsunk arra, hogy eggyel többen leszünk. De nevet nem mondtak. És akkor az utolsó eligazításon, ami talán péntek este volt a pénzügyminisztériumban, akkor megjelent valaki, akit nem ismertünk. Mindent önállóan intéztek neki, semmit nem tudunk róla, ő nem dolgozott addig a Világbankkal, IMF-fel. Aztán a tárgyaláson volt egy olyan jelenet, amikor valamiben megakadtunk, nem tudtuk közelíteni az álláspontokat. Akkor ez a személy, Misi volt különben, azt mondta a Miklósnak, nekünk, hogy hát gyerekek, mondjuk azt, hogy... és mondott valamit. És akkor a Miklós odanézett, néma csönd volt a teremben, és azt mondta, hogy „Misi, ez nem a KGST”. És akkor olyan csönd lett a teremben, hogy angolok azt mondanák, hogy rendőr szállt el fölöttünk. Mi azt mondanánk, hogy angyal szállt el fölöttünk. És ez nagyon furcsa volt, hogy ezt is le tudta kezelni. Utána viszonylag nyugodtan folyt tovább a tárgyalás.

Egy másik sztori Miklóssal Anil Soodhoz osztályvezetőhöz (Világbank akkori szakmai felelőse) kapcsolódik, aki a kinti delegáció vezetője volt. Meghívta az egész delegációt magához valamelyik este. Kitaxiztunk, mindenki nagyon barátságos volt, a beszélgetés is jól sikerült. Egyszer csak jött valaki – talán Ipper Pista –, hogy nagy baj van, mert Miklós összeesett. Nagyon megijedtünk, bevittük a hálószobába. Addig a magyar tévében nem láttam ilyet: hirtelen megjelent egy tűzoltóautó kinézetű mentő, kirohantak belőle az emberek, hoztak magukkal két kis, fúrógéptáska méretű dobozt, rápattintották az EKG-t, közben pedig elővettek egy check list-et és elkezdték Miklóst kikérdezni. Magánál volt, de nagyon gyenge állapotban, ezért ketten ott maradtunk mellette, hogy segítsünk, ha kell. Amikor azt kérdezték tőle, hogy hol fordult vele elő ilyen legutoljára, akkor azt mondta, hogy x évvel azelőtt Párizsban, a Crazy Horse-ban. Azt hittük, hogy csak viccel, ezért mindenki nevetett. Végül mindent rendben találtak. Félóra múlva aztán újra végig mentek ugyanazon a check list-en és ismét azt firtatták, hogy mikor érzett ilyet utoljára. Erre Miklós indignáltan válaszolt: „Hiszen mondtam már, hogy Párizsban a Crazy Horse-ban x évvel ezelőtt”. Ez meglepett bennünket, de azért jól esett látni, hogy rendbe jött. Az éjszaka folyamán még ügyeletet tartottunk mellette, ám másnapra hadra fogta magát, és a tárgyalás ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. (Tömpe András interjúja alapján)