Most 2020. december vége van; én 2020 legelején, február 10-én – fel is írtam – találkoztam utoljára Miklóssal, mégpedig egy olyan rendezvényen, amelyet Kardos Péter, volt Országos Tervhivatali tisztviselő szervezett és Vértes András, volt Országos Tervhivatali, innentől kezdve OT tisztségviselő volt az egyik előadó, én meg a másik. 

Először OT TGI színekben találkoztam Pulai Miklóssal, mert a Tervgazdasági Intézet az Országos Tervhivatal kutatóintézete volt, ahol 15 évig dolgoztam. Ez a februári beszélgetés, rendezvény nagyon emlékezetes maradt számomra, részben azért, mert a nagy lockdown előtt az utolsó szabad rendezvények egyike volt. De azért is, mert a hallgatóság soraiban ott volt Miklós is, akinek akkor én nem tudtam pontosan a korát, de most már tudom, hogy 90 fölött volt. Mindenesetre tessék elképzelni egy olyan nagyon élénk, jókedvű, közbeszóló embert, akitől miután megragadta a mikrofont, nehéz volt azt visszaszerezni, hogy folytatódhasson az előadás. Egyébként odaillő, tehát nem egy öreguras, hanem tényleg a lényegbe vágó hozzászólást tett, ám annak hossza túllépte az ilyenkor szokásos időkereteket. A rendezvény után aztán még ott is maradt egy kicsit trécselni. Ez volt az utolsó találkozásunk, és utána hallottam, hogy itt hagyott minket. 

A legelsőre most én nem nagyon emlékszem, talán 1980-ben lehetett, hiszen akkor került a Tervhivatalba vezetőnek, előtte a Magyar Nemzeti Bankban volt. A nevét természetesen ismertem, hiszen én 1975-ben kezdtem a munkámat a TGI-ben kutatóként, és nyilván ismertem a gazdaságpolitika országos intézőit, ha személyesen nem is, de az értekezletekről talán. Vagy pedig újságból, vagy a vezetői tájékoztatókon keresztül. De utána – és ennek kicsit utána is nyomoztam, bár nem találtam meg az irataimat a nagy költözködések, rendezkedések nyomán – az igazi élményeim nem is a tervhivatali munkához kötődnek, bár biztos, hogy neki is bedolgoztam. A kutatóintézeti munka ebben az összefüggésben azon kívül, hogy cikkeket kellett írni, meg konferenciákra mentünk, azt is jelentette, hogy a Tervhivatalnak, annak a vezetői számára is készítettünk anyagokat. Ha jött egy ilyen megbízás, akár abban a formában, hogy az elnök május elsejei beszédet akart tartani, és kért hozzá egy szövegrészt, vagy egy beszédtervezetet, mert volt ilyen is, sőt még azt is megüzente, hogy legyen benne idézet, József Attila idézet, ha lehet. Szakmai feladatot tehát biztos kaptam Miklóstól is. De, ami nekem igazából Miklós személyéhez kapcsolódik, az az a szoros kapcsolat, ami a Tervhivatal épületében, de a Közgazdasági Társasághoz kötődően bontakozott ki. Ugyanis ő volt talán már ‘81-től a népgazdaságtervezési – mai szóhasználattal gazdaságpolitikai– szakosztálynak az elnöke, én pedig a szakosztály titkára. Mint titkár nyilván időnként bementem az elnökhöz, jegyzetfüzettel, s megbeszéltük a következő rendezvényt, az éves tervet. Akkor viszonylag sűrűn dolgoztam vele. Főnök-beosztott viszonyban ugyan, de mind a ketten mégis a közgazdasági társasági szervezetnek voltunk tagjai. 

Nagyon őszinte beszélgetéseink voltak. Az őszintét most nem is kellene hangsúlyoznom, mert aki ismerte, az tudta, hogy őszinte és vidám ember volt, aki emiatt nagyon kilógott a merevebb állami vezetők közül. Voltak egyébként a Tervhivatalban más laza vezetők is. Néhányat föl tudnék említeni, de most ugye nem róluk van szó, hanem Miklósról. Aki haját csavargatta elgondolkozva, a szóhasználata egy kicsit vagány volt, semmiképpen sem hivatali, ugyanakkor találó, jó elemzést adott a viszonyokról. Nagyon megkedveltem, és tiszteltem őt. Volt egy olyan élményem, amin akkor magamban jót nevettem. A népgazdaságtervezési szakosztály éves programját kellett talán összeraknom, és mikor elkészült, akkor én, a párton kívüli, aki persze tudta, hogy Magyarországon egypártrendszer van, megkérdeztem tőle, hogy szóval akkor ezt meg kell-e mutatni a pártnak. Azt mondta erre: „melyik pártnak”? Értettem a kérdést és a választ is: ez szakmai ügy, tehát ez a mi dolgunk. Melyik pártnak? Ezt a poént egyébként én is használtam korábban. Amikor a munkahelyemre bekerültem, és egy kolléga az első napokban benyitott hozzám, hogy Bod elvtárs, befizetted-e a párttagdíjat? Melyik pártnak, kérdeztem. Bólintott, kiment. Talán csak jött tesztelni, hogy kell-e tőlem tartani: párttag vagyok-e vagy sem. 

A Közgazdasági Társaságot azért is hozom ide, mert annak a rendezvényein ő előadó is volt, én bedolgozója voltam, aki szervezte a programokat. Különösen emlékezetemben van, és Halm Tamás barátommal tegnap éppen erről beszélgettünk, hogy milyen szívesen, lelkesen jött a salgótarjáni rendezvényekre, amely az ifjabb társaságnak szólt, és még szabadabb, nyíltabb volt a jelenlevők és az előadók zöme. A Közgazdasági Társaságnak voltak, miként most is vannak, nagy rendezvényei, ahova a miniszterek, államtitkárok, jegybankelnök, más fontos emberek elmentek, és elmondták, hogy merre van előre. Az ott levők figyeltek, jegyzeteltek vagy hátul talán nevetgéltek. Ő nyilván ilyeneken is szerepelt, de Salgótarján azért volt más, mert ott sokkal szűkebb közösségben találkoztunk fiatalokkal. Idővel aztán magam is voltam előadó, Miklós rendszeresen, ott töltöttünk 2-3 napot. Az ilyen rendezvény borozásokkal, sörözésekkel, mindenfajta italozásokkal és egyéb örömökkel is együtt járt. És sok őszinte szót lehetett hallani, amik emlékezetesek maradtak. Előadtak olyanok is, akikről lehetett érezni, hogy a világ dolgairól sokkal nyíltabban és egész másképp gondolkoznak, mint a hivatalos vonal. 

Másik emlékem is személyes, de fontosnak tartom megemlíteni a magyar történelem jobb megértéséhez. Ez pedig ‘89-’90. Magyarországon a rendszerváltozás folyamata hirtelen felgyorsul, előbb proto-pártok jönnek létre, majd pedig pártok alakulnak. Van egy átmeneti szakasz, amikor még az előző alkotmány van életben, amely szerint a pártok létezése jogszerűtlen, s ha komolyan vennénk az akkori alkotmányt, mely szerint „a vezető erő az MSZMP”, ergo másnak nincs is helye – de a valóságban már léteztek pártok. Az a furcsa helyzet állt elő, amit mai ésszel nehéz elképzelni, hogy a tervhivatali épületen belül is különböző személyek különböző irányba orientálódtak és különböző mozgalmaknak dolgoztak. 

Én a Magyar Demokrata Fórum tanácsadója, szakértője lettem, és ‘89 nyarán a kerekasztal tárgyalásokon képviseltem ezt a szervezetet. Ekkor esett meg az, hogy ugyanabból az épületből kijön ugyanazon az ajtón valaki, aki a kormányt képviseli a délutáni parlamenti tárgyaláson, és pont akkor lép ki egy másik, jómagam, aki majd ugyanabban a teremben az ellenzéki kerekasztal szakértőjeként ül az asztalnál, de az OT kijáratánál velünk együtt lép ki valaki, aki pedig a harmadik oldalt képviseli, a szakszervezeti mozgalmat. És ennek a három gazdasági szakembernek a munkahelye ugyanaz az épület. Ugyanaz a „kollektíva”, mondták akkor. 

No, ebben a furcsa átmeneti helyzetben esett meg az, amely ismét Pulai Miklóssal kapcsolatos. A kormányzásra készülő erők között van a Magyar Demokrata Fórum, annak az új elnöke pedig, akit 1989 októberében választ meg a második országos gyűlés – kongresszusnak lehetne mondani az akkori fogalmak szerint – Antall József. Aki bár nem tudja, nem tudhatja, hogy ő lesz a miniszterelnök egy fél évre rá, mégis úgy készül, hogy ha az következik be, akkor készen álljon. És ezért a munkahelyén, ami persze megint olyan fura dolog, egy állami munkahelyen fogadja a látogatókat, és oda szervezi a tanácsadóit, ott tartjuk a rendszeres programalkotó értekezleteket. Ez az Orvostörténeti Múzeum a Várnak a tövében. Történt tehát, hogy más vezető szakemberekkel együtt oda lett meghívta Pulai Miklós is, hogy általam személyesen vagy levélben, arra már nem emlékszem. Antall a Tervhivatal vezetői és a Nemzeti Bank elnöke felé is tett kapcsolatfelvételi gesztusokat, és ezeket mind elfogadták. A Nemzeti Bank épületében magam is jártam Antall Józseffel egy drámai tárgyaláson. Nem tudtam, hogy aztán évekkel később az nekem munkahelyem lesz. A Tervhivatalban nem járt a leendő kormányfő, a pártelnök, de kért névsort, hogy kivel kellene találkozni, akiktől ő tud kérdezni. És nyilván olyan embereket írtunk össze a listájára, akiket érdemes megkérdezni, és akik talán hajlandók is vele ezt megbeszélni. 

És így valamelyik őszi délután – gondolom, ez novemberben lehetett – Pulai Miklóssal megyünk a Tervhivatal épületéből, ő, mint elnökhelyettes. Én, mint tudományos titkár, osztályvezetői rangban – már ez elég magas beosztás, az ilyennek járt a Kútvölgyi kórház ingyenes fogászata. Szóval megyünk oda abba a szép kis barokk épületbe, amikor hozzám fordul: „Péter” – mert ő is Péternek hívott, hiszen mikor megismerkedtünk, akkor Péter voltam, később publikációs okok miatt kellett fölvennem az Ákos nevet, mert volt a szakmában egy másik Bod Péter, aki előbb publikált – szóval azt mondja Miklós: „Péter, mosolyogj”. Mondom erre értetlenkedve, tessék? Azt mondja: „hát fényképeznek”. Ő nyilván tudta, hogy az államhatalom az orvostörténeti múzeumi bejáratát valahonnan, egy autóból fényképezi. Ez nekem addig meg sem fordult a fejemben, de hát ő volt a tapasztaltabb.

Végül mi történt a megbeszélésen, arra ennyi év után már nem emlékszem. Ezek a találkozások szakmai irányú megbeszélések voltak, a leendő miniszterelnök történészi és jogász tanulmányokat folytatott, de a közgazdaság iránt is érdeklődött, sokkal inkább, mint ahogy azt később mondták. Nem igaz, hogy a gazdaság nem érdekelte. Kifejezetten foglalkoztatta, ám történész lévén nagyon helyesen odahívott gazdasági szakembereket, akiktől kérdezett, és azok elmondták a gazdaság helyzetét, állapotát. Ez az a történet, amit meg akartam osztani az utókorral, valahol talán lehet nyoma az Antall-archívumban vagy a BM-nek az irattárában. Bár valószínűleg az utána következő 1-2 hónapban ezeket a jó kis képeket valószínűleg megsemmisítették. 

De hát a memória még él, és mindenesetre érdekes, némileg jellemző is volt. Jellemző volt a korra, hogy bár nagyon nagy változás következett be nálunk, de a különböző mozgalmak, erők, személyek között volt párbeszéd. Ezt azért is mondom el, mert ebben a pillanatban nagyon nehezen tudnám elképzelni a szituációt, hogy egy ellenzéki párt elnöke bejelentkezik egy minisztériumba, központi bankba, az elnök fogadja, őszintén beszél vele, vagy elmegy hozzá. 

Na jó, nem akarom azt az időt visszasírni öregesen. Viszont fontosnak tartom feleleveníteni, hogy a Tervhivatal vezetéséből Miklós természetszerűen vállalta a kapcsolatfelvételt.

Nem sokkal ez után Antall József miniszterelnök lesz, és az én személyes sorsom is átalakul. Megszűnik a tervhivatali állásom, a munkakönyvem alapján az OT-ből kiírtak, és beírtak a Minisztertanács állományába, egy nap sem esett ki a munkaviszonyomból. A Tervhivatal megszűnik, a Tervgazdasági Intézet is megszűnik, illetve átalakul, a kutatók ide-oda mennek, nem kevesen az új államapparátusban komoly feladatokat vállaltak. Nyilván a vezetők nyugdíjba mentek. Azt a részét nem tudom. 

Én utána ipari miniszterkedek. Eltelik másfél év, és újabb válság alakul ki, mégpedig akkor a Nemzeti Bank körül. A magyar országgyűlés elfogadja az MNB-ről szóló törvényt, ami a Nemzeti Bankot kiemeli a kormányból és a parlament alá rendeli, vagyis a kormánytól független állami intézmény lesz. Addig az elnök miniszterhelyettesi besorolásban dolgozott, fizetésileg is meg munkajogilag is. Vagyis az MNB elnöke olyan volt, mint az adóhivatal vagy vámhivatal vezetője, aki a pénzügyminiszter alá tartozott. Az új törvény alapján, 1991 végén immár kormánytól független intézmény az MNB, az elnökhelyettesekből alelnökök lesznek, és a kérdés, hogy akkor most ki lesz az elnök, és maradnak-e alelnökként az elnökhelyettesek. Lehetne az, hogy a meglevő elnök lesz elnök, az elnökhelyetteseket pedig átnevezik alelnöknek. 

De nem egészen ez történik. Az akkori elnök aláírja a demokratikus karta nevet viselő szervezet politikai nyilatkozatát, amiben kemény mondatok vannak a kormányról: „veszélyezteti a demokráciát”. Surányi György elnökről beszélünk, aki ezzel természetesen azonnal kiüti a biztosítékot, mondhatnánk szlengben. Antall József, aki őt kérte fel elnöknek még 1990 nyarán, természetesen innentől kezdve azt mondja, hogy ő nem maradhat az állásában, hiszen a kormánynak a politikai kritikáját valaki csak úgy fogalmazhatja meg, hogy annak nem tagja. Tehát mondjon le, menjen el. Miután most a jog ereje folytán amúgy is lejár a megbízatása a jegybanki státusz megváltozásával, őt nem fogja kinevezni. Elvileg felkérhetné őt is, de ezek után semmiképp sem. Az alelnökök esetében azonban nem így dönt, azokat felkéri, hogy folytassák a munkájukat immár nem elnökhelyettes, hanem alelnökként. Ez névváltozás, de annál azért több: kikerülnek a kormányzatból. Az akkori alelnökök közül Hárshegyi Frigyes volt a nemzetközi ügyek, Bódi László a belső ügyek és pénzforgalom, Czirják Sándor a banki kapcsolatrendszer, Tarafás Imre a monetáris politikai terület felelőse.

De ki legyen akkor az elnök? Nekem ipari és kereskedelmi miniszterként nagyon nehéz korszak állt mögöttem 1991 végén. A jövő is nehéznek látszott, de azért már az Opel gyár avatására is készültünk, vannak tehát ígéretes jelek. Eltelt már másfél év az új kormányzásból: botrányosan nehéz politikailag, emberileg, az egész társadalomban. A munkanélküliség magas, az infláció két számjegyű, 20% sőt afölötti az éves árindex. Nehéz elképzelni a mai fiatalnak, hogy egy hónapban akkora az infláció, mint később egy évben. És a lakáshitelek is 30%-osak voltak. Ami később megfelezve is 15% maradt. Tehát egy nagyon nehéz időpontban merült fel a kérdés, hogy Antall József miniszterelnök Surányi Györgyöt nem akarja meghosszabbítani, aki egyébként akkor már közel volt a Fideszhez, nem sokkal később talán tanácsadójuk is volt hivatalosan, félhivatalosan. 

A jegybankelnök független lesz, de a kormány gazdasági kabinetjében aktív meghívott tag. Akkor még rengeteg szálon kötődik a jegybank a kormányhoz: bankárja a kormánynak, bankfelügyeleti funkciót lát el, mert nincs igazából professzionális bankfelügyelet. Számlát vezet, részben finanszírozza az államháztartást. Majd az új törvény teremti meg a függetlenséget, ami megszünteti a kormány közvetlen finanszírozását: ez egyébként a beszélgetés pillanatában tilos jogilag és a tankönyvek szerint, de a gyakorlat más. 

Szóval ki legyen akkor az elnök? Vannak jelentkezők. Vannak, akiket jobb híján latolgat a miniszterelnök. Egy vacsorabeszélgetés én is ott vagyok: „mondjatok ötleteket”. És én gyártottam ötleteket, hiszen korábban is mondtam, még 1990 legelején, hogy pénzügyminiszternek hívják haza Lámfalussy Sándort. No, ő nem jött, tudjuk, hogy miért. Az „euró atyja” lett később, de ajánlott maga helyett valakit, ajánlotta Rabár Ferencet, és a miniszterelnök elfogadta. Szerintem nem volt tökéletes választás, de az egy másik beszélgetés lenne. Ebben a történelmi pillanatban én is mondtam neveket, és bedobtam Pulai Miklós nevét. Antall akkor elgondolkodott: „hát persze emlékszem rá, járt nálunk. Igen, igen.” Bekerül a fejébe. Aztán három napra rá úgy alakult, hogy a kombináció során végül engem hívott telefonon a miniszterelnök. „Le fogsz mondani miniszterként, készülj”. Ez péntek volt, hétfőn akkor meghallgat a parlamenti bizottság. 

Ezt a történetet azért elevenítem fel, mert Miklósnak tekintélye volt és maradt. A bankvilágban is szerzett tekintélyt, az eddigi beszélgetésünkből csak addig jutottunk, hogy a Tervhivatalnak volt az alelnöke, de hát ő előtte a bankéletben volt, OTP-ben is dolgozott vezetői poszton. Majd 1990 után a Bankszövetséghez került, annak lett a főtitkára hosszú-hosszú éveken keresztül, és nagy megbecsülésnek örvendett ott is. Tehát tulajdonképpen a makrogazdasági politikát kiválóan ismerte, de a bankvilágot is. Abban a szituációban a nevét komolyan gondoltam. A szakmai szempontok mellett a miniszterelnöknek viszont mindig vannak politikai szempontjai, amikor fölkér valakit állami pozícióra. A jegybankelnök állása nagyon speciális. A miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök kinevezi hat évre, ha csak nem történik vele valamilyen baleset, hat évre független, vissza nem hívható. És bár tudok olyan személyt, aki nem tudta kitölteni a hat évet, ha-ha, de az ismert balesetet követően már mindenki ki tudta tölteni a törvény szerinti terminusát. Tehát a magyar intézményi rendszer belerázódott abba a struktúrába. 

Miklós nagyon sok olyan vezető közgazdásszal, szakemberrel dolgozott együtt, akik most is aktívak, emlékeznek rá, tisztelik és szeretik. A munkássága nagy nyilvánosság előtt zajlott, mert magas pozícióban volt. De nem kereste a szereplést. Ám szívesen hívták előadni, mert közvetlen, jó előadó volt, és volt szakmai fedezete. Én kritikus fiatalemberként néztem őt. Pályám során rengeteg emberrel találkoztam, volt közöttük olyan, akire fel lehetett nézni, és akinek az álláspontját, ha azt politikailag nem mindig osztottam is, de a szakmai véleményét respektáltam. Ő ilyen volt. (Tömpe István interjúja alapján)