Pulai Miklós és a világbank

Magyarország 1982-es csatlakozását az IMF-hez és a Világbankhoz a gazdasági kényszer szülte. A szocialista gazdaságpolitika kényszerpályája és a hetvenes évek két olajválsága miatt Magyarország külső egyensúlyi helyzete addigra drámaian megromlott, és a nemzetközi pénzügyi intézmények segítsége nélkül fizetésképtelenség fenyegette az országot.

Az IMF és a Világbank kormányzótanácsában, a kezdetektől fogva, Magyarországot Fekete János (IMF) és Pulai Miklós (Világbank) képviselte. Miklós hét éven át töltötte be ezt a tisztséget.
Magyarország csatlakozása idején a közép- és kelet-európai szocialista országok közül csak Jugoszlávia és Románia voltak tagjai a Világbanknak. Részben emiatt, a Világbankon belül óriási érdeklődés övezte a Magyarországgal kibontakozó együttműködést, és a Világbank gyakran a legjobb szakértőit küldte Magyarországra. Olyan kiváló világbanki vezetők és közgazdászok dolgoztak Magyarországon, mint Kemal Dervis, Anil Sood vagy Mieko Nishimizu, akik őszinte nyitottsággal próbálták segíteni a magyarországi gazdasági reformerek munkáját.

Miklós az első perctől kezdve felismerte, hogy a Világbank nem csak kölcsönei és technikai szakértelme révén segítheti a magyar gazdaság megújulását és szerkezeti átalakulását, hanem munkatársainak nemzetközi tapasztalata és szakmai képzettsége is fontos segítséget nyújthat a hazai reformok technikai megalapozásához. Azt is felismerte, hogy hogyan használhatja fel a Világbankot az itthoni politikai háttér-küzdelmekben.

Nagyon sok világbanki vezetővel tartott találkozóján vettem részt vele, és elmondhatom, hogy mély tisztelet övezte szakmai felkészültségét, szavahihetőségét és emberségét. Ezek a megbeszélések a legtöbb esetben tényleges véleménycserék voltak, ahol a nyitottság és kölcsönös érdeklődés volt a jellemző. A mai napig sok (volt) világbanki vezető emlékezik ezekre az évekre úgy, mint világbanki munkájuk kiemelkedően érdekes és értékes időszakára, amikor módjuk volt a gazdasági reformok egy elkötelezett de szűk csoportját segíteni egy valójában kipróbálatlan terepen. Ebben a reflexióban nem kis szerepe volt Miklósnak és az általa vezetett magyar reformközgazdászoknak.

A sok kiváló hangulatú találkozó között azonban volt egy, amikor Miklós, tőle teljesen szokatlanul, de nem alaptalanul, elvesztette a türelmét. Erre az 1998-as adóreform bevezetését követően került sor, amikor találkoztunk Wilfried Thalwitz-cal, a Világbank területi elnökhelyettesével. Wilfriedet munkatársai nem jól készítették fel, és a beszélgetés kezdetén, aggodalmát fejezte ki a fizetési mérleg magas hiánya és Magyarország eladósodottsága kapcsán, ahelyett, hogy méltatta volna a ténylegesen történelmi jelentőségű adóreformot, melyet Miklós irányított. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Miklós kifakadt és szegény partnere alig győzött elnézést kérni tőle.

Én személy szerint rengeteget tanultam tőle. Szakmai felkészültsége, nyitottsága és fogékonysága az új iránt, munkatársainak megbecsülése és gerincessége, éppúgy, mint csibészsége és remek humora maradt meg bennem. Miklós azok közé az emberek közé tartozott, és ezek nagyon kevesen vannak, akik valószínűleg tudtukon kívül, de jelentősen formálták a személyiségemet. Erre talán a legfőbb bizonyíték, hogy több mint harminc év távlatából is ilyennek látom Őt.

Világbanki partnerei nemcsak tisztelték, szerették is. Ian Hume a Világbank, Magyarország tagságát előkészítő és az első kölcsönöket tető alá hozó, vezetője az együttműködésük kezdete után 35 évvel kizárólag azért látogatott Magyarországra, hogy Miklóssal találkozhasson. Miklós unokája, Veronika is részt vett azon a vacsorán Budapesten. Amikor Miklós halálhíréről beszámolt Ian-nak, ő ezt válaszolta. Azt hiszem ez sok mindent elmond Miklósról.

He was such a wonderful man, which I know you also know. What a treasured memory I will always hold of him, not just from those now distant years when we worked together in the 1980s reforming the Hungarian economy, but most especially on that charmed, magical October evening three years ago when we had dinner together in Budapest. He was so lucid and engaging with so many historical perceptions from his extraordinary earlier life. I know you are very proud of him, as you should be. I am proud just to have known him.