Amikor 1988 nyarán megalakult a Postabank többévi előkészítés után, az Országos Tervhivataltól mentem át az újonnan alakuló bankba. Az első év a lakossági banki tevékenység miatti, a Magyar Posta struktúrájához igazodó szervezet létrehozásával telt el, de a fiókok nyitásával jöttek a vállalati ügyfelek, és egyre több kisvállalkozás is toporgott valamilyen finanszírozást keresve.

Pulai Miklós ekkora már a Bankszövetség főtitkára volt, amikor felerősödött egy olyan elképzelés, miszerint a kereskedelmi bankok (és a takarékszövetkezetek) vállalják fel a kisvállalkozások hitelezését. Ez persze akkor elég nagy ellenállást váltott ki a feltételezett szereplőkből. Az éppen hogy kétszintűvé formálódó bankrendszer tagjai a megöröklött szocialista vállalatok és azok hitelezésének nem kis problémáival küszködtek, nem szívesen látták volna ezt a mindenképpen veszteséget hozó új ügyfélkört.

Sok megbeszélés, vita és elképzelés ütköztetése, no meg Miklós kitartó szakmai érvelése vezetett el oda, hogy nem a kereskedelmi bankoknak kellett bevállalni mindezt, hanem egy új szervezet: a Magyar Vállalkozási Fejlesztési Alapítvány lett ennek a letéteményese. További hosszas viták után végül a Magyar Állam jelentős tőkével belépett a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány alapítói közé, így megindulhatott a megyei hálózat szervezésével egyidejűleg a mikro- és kisvállalkozások fejlesztési hitelezésére a felkészülés. A döntés után már nem volt halogatható az indulás, a szervezet még sehol sem volt, de kellett valami gyors megoldás. Miklós próbálkozott, más bank nem vállalta, csak a Postabank, hogy megoldja az átmeneti időben a „helyettesítést”. Így lettem én egy nap alatt területi igazgatóból a Magánvállalkozások Igazgatóságának vezetője.

Pulai Miklóssal távközlésfejlesztőként volt munkakapcsolatom már 1989. előtt is, de igazából az MVA létrehozásánál, majd az E-hitelnél és a további konstrukciós hitelek közös kidolgozása kapcsán kialakult szakmai barátság kitartott 30 éven át. És még ma is visszacseng, ahogy az utolsó PMBT születésnapi köszöntőn mondta: „Igyekezzetek, én itt leszek a 100. születésnapomon, de elvárom, hogy Ti is itt legyetek!”

Juszt László (J. L.): Surányi Györggyel beszélgetünk Pulai Miklósról, aki eléggé meghatározó személyisége volt a magyar pénzvilágnak az elmúlt 40 évben. És nem is biztos, hogy csak a közgazdasági ismeretei, hanem az emberi vonásai azok, amik igazából népszerűvé tették. Jól gondolom?

Surányi György (S. Gy.): Igen, abszolút. Kivételes egyénisége volt a magyar pénzvilágnak. Szakmailag is kiemelkedett, de emberileg is kivételes volt. Ha megjelent, előadását tartott, vagy négyszemközt beszélgetett, kisebb-nagyobb közösségben, született természetesség, közvetlenség áradt belőle. Világosan, szellemesen, empatikusan közeledett mindenkihez. Valóban mindig élmény volt vele találkozni.

Személyesen először 1980-ban találkoztam Pulai Miklóssal, amikor a Magyar Nemzeti Bankból elnökhelyettesnek jött a Tervhivatalba. A makrogazdasági folyamatok pénzügyi tervezését irányította, ezen kívül megbízást kapott az 1982-84-es gazdaságirányítási változások kidolgozására. Akkor én a Pénzügyi Főosztály keretei között működő pénzügyi osztályt vezettem. Ez volt az első munkatalálkozásunk. Utána különböző intézményekben, más-más feladat megoldása közben 20 évig voltam közvetlen munkatársa.

Amikor Pulai Miklós átkerült a Tervhivatalba, számára új volt a makrogazdasági megközelítés a pénzügyi folyamatokban. De képes volt nagyon gyorsan váltani, és rövidesen egy munkaértekezleten kijelentette: „sokat tanultam tőletek”. (Zárójelben mondom, hogy nem sok beosztott hall ilyen kijelentéseket a felettesétől.) Ez is Pulai Miklós karakterét minősíti.

Pulai Miklós nevét az egyetemen ismertem meg. Nagyon nagy név volt a ‘70 évek közepén, amikor én egyetemre jártam. Majd 1976-ban ebbe az épületbe kerültem, a Magyar Nemzeti Bankhoz, és akkor már Pulai Miklós az egyik legismertebb szereplő volt a pénzügyekben. Faluvégi Lajos, Fekete János, és Pulai Miklós, annak az időszaknak három nagy neve. A háttérben Tímár Mátyás, akit kevésbé tudtunk elhelyezni, de tudtuk, hogy ő politikai szempontból ennél a háromnál fontosabb és befolyásosabb, bár szakmai szempontból ez a három nagy név volt. Pulai Miklóssal először a folyosón találkoztam, mint fiatal kezdő munkatárs. Ez 1976-ban történt. Munkakapcsolatba a ‘80-as évek közepén keveredtem vele, amikor már te is világbanki programokon dolgoztál. Én a ‘80-as évek közepén a Pénzügyminisztérium nemzetközi főosztályának voltam a helyettes vezetője, és így kerültem kapcsolatba Pulai Miklóssal. Két területen is. Ő képviselte a Magyar Nemzeti Bankot, az akkori KGST bankokban, ő vagy Fekete János (sokan lerázták magukról ezt a feladatot), de Miklós komolyan vette a Moszkvában székelő két nagybankot. Az egyiket úgy hívták, hogy Nemzetközi Beruházási Bank, International Investment Bank, ma is találkozhattok ezzel a névvel, a Clark Ádám téren van a központja, tavaly költözött Budapestre Moszkvából ez a bank. Ez akkor a KGST-nek volt a bankja, akkor is államközi bank volt, ám csak beruházási projekteket finanszírozott. Ezért került ide Miklós a ‘80-as évek közepén, mert ő akkor az Országos Tervhivatal volt az egyik elnökhelyettese.

Németh Miklós (N. M.): Úgy emlékszem, hogy Pulai Miklós valamikor ‘80-ban került át a Tervhivatalba elnökhelyettesnek az MNB-ből. Feladatkörömből adódóan én rendszeres látogatója voltam a Tervhivatal kollégiumi üléseinek, ahol az elnök, elnökhelyettesek és az illetékes főosztályvezetők vettek részt. Személyesen egy ilyen kollégiumi tanácskozáson találkoztam vele először. Az egyik ilyen ülés után vállamra tette a kezét, és azt mondja: ha van öt perced, gyere le hozzám. Fél óra múlva már a szobájában voltam, és meglepett, hogy a Tervgazdasági Intézetben írt egyik dolgozatom volt az asztalán, azt lapozgatta. Ez arról szólt, hogy miért fontos a tervezés folyamatában a különféle feltételezéseken alapuló változatok kidolgozása, és ezen belül mennyire fontos az, hogy a két elképzelhető szélsőértékre részletes program készüljön, és ha ezek megvannak, akkor onnantól kezdve bárhogy alakul az élet, már könnyebb módosítani és igazítani a dolgokat az élet változó körülményeihez. És ezt megfejeltem egy ún. cost-benefit /költség-haszon/ analízis módszertannal. Pulai Miklós ezt a dolgozatot elolvasta.

Az 1970-es évek elején ismertem meg Pulai Miklóst, aki férjemnek Liska Tibornak egyik legjobb és legigazabb barátja volt.

Érdekesség, de talán valamit jelenthetett is, hogy Liska Tibor 1925. október 25-én, Pulai Miklós 1925. november 19-én született, mindketten a Skorpió jegyében. Mindkettőjüknek kiváló humora volt, s nehéz helyzetben is tudták az életet pozitív oldaláról szemlélni. Egy-egy példa: Tibortól híresült el az alábbi „szójáték”, az állami adóelvonásról és újraelosztásról: „fosztogatásból osztogatás”. Amikor pedig Miklóstól 2013-ban megvonták az egyik kitüntetése után járó nyugdíjpótlékot, akkor a következő szavakkal érdeklődött egy illetékesnél: „Az erkölcsi elismerésre érdemes vagyok, a hozzákapcsolt juttatásra nem?”

1948 óta folyamatosan jelen voltak egymás életében. A Közgazdaságtudományi Egyetemen ismerkedtek meg, ahová Liska nappali, Pulai esti tagozatra járt.

A Halál angyala nevetett – Pulai Miklós halálára

Amikor a Halál komoran és fojtogatóan jár körbe, tömegsírokat hagyva maga után, nem ér rá mosolyogni. Mégis azt hiszem, hogy Pulai Miklóssal párbeszédbe elegyedve nevetett. Reszelős hangján, összecsippentett szemmel mondott neki egy jó történetet. Amibe bele lehetett halni a röhögéstől. Pulai Miklós, „a Miki” számára nevetséges volt a halál. – Soha annyit nem röhögtem, mint az apámmal a szovjet fogolytáborban – mesélte – meg kellett volna döglenünk, de kifogtunk rajta! Amikor a Rákosi-kor kellős közepén teniszlabdákkal dobtak célba miniszteri titkárként Olt pénzügyminiszter, e gyilkos, gonosz és sunyi alak ajtajára Bácskai Tamással, és vigyorogtak rajta, amikor kidugta a fejét: – elvtársak, csak nem lőnek? És ez a nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is bátor és szabad ember 1956-ban azon is röhögött, hogy párttitkárként beválasztották a PM Forradalmi Bizottságába: – mondtam nekik, tudjátok, hogy ki vagyok? Mire ők: éppen azért, mert tudjuk!

Azt határozottan ki tudom jelenteni, hogy nagyon kedveltem és tiszteltem őt. Azon kevesek között tartom számon ma is, akinek jó értelemben vett józan paraszti esze mellett mindig, mindenkivel szemben volt mersze őszintének lenni, aki kiismerte magát a pénzügyi világ minden makró és mikró kérdésében. Amit és ahogyan elmondott, engem sokszor tényleg ámulatba ejtett: Jé, nem is gondoltam erre. Vagy ha igen, de ilyen kristálytisztán csak ő volt képes megfogalmazni, előadni. Olyan gazdaságirányítási és pénzpolitikai, banki szakembernek tartottam, akinek minden szavára oda kellett figyelni. Mindig jó volt beszélgetni vele.

– Mikor ismerted meg Miklóst?

K. Á.: Nagyon régen, vagy ötven éve. Egy tervező vállalatnál, az UVATERV-nél dolgoztam. Munkahelyemen – az akkori világban szokatlanul szabadszellemű vállalatnál – megtűrték, vagy inkább megőrizték, mentették a „deklasszált” embereket is. Köztük olyanokat, akik második világháborús vadászpilóták voltak. Az ‘50-es években segédmunkásként kezdték, de megbecsülték őket, hagyták, hogy tanuljanak. Amikor 1971-ben a vállalathoz kerültem, bennük már kiváló mérnök-kollégákat tisztelhettem. A vállalatnak olyan KISZ szervezete volt, amelyben jó értelemben vett egymással való szakmai versengés folyt. A ‘70-es éveknek a legelején, még az új gazdasági mechanizmus „visszafaragása” előtti állapotában volt az ország, amikor egyik mérnök társunk, akinek szülei révén széles kapcsolatrendszere volt, invitált bennünket: most egy „mozgalmi” továbbképzésre megyünk, ahová olyan ember jön el, akire rá fogtok csodálkozni, hogy ilyen is akad az állami életben. Pulai Miklósban, az MNB akkori első elnökhelyettesében fiatal, életerős, új hangot megütő, barátságos, lenyűgözően nyitott emberrel találkoztunk. Vendégünk végtelenül oldott volt.

Pulai Miklós néhány esztendővel volt fiatalabb nálam. Amikor a szovjet megszállók fogolytáborba hurcolták el a volt katonákat, az apját is elvitték „málenkij robot”-ra. Miklós, aki akkor olyan 20 éves lehetett, felszökött a vonatra, és elkísérte az apját, hogy az ne legyen egyedül. Ez megható volt. Egyszerűen fölszállt a vonatra, amelyik az apját vitte Oroszországba és ment a foglyokkal együtt. Aztán ott megtanult oroszul majd hazajött. Az édesapja csak később térhetett haza a többi fogollyal együtt.

Személyesen akkor ismertem meg, amikor Bibó István a kollégisták közül kiválasztotta azokat, akiket tehetségesnek tartott. Mindketten köztük voltunk. Ő a pénzügyekkel, én az agrár (földművelés) ügyekkel foglalkoztam.