Kollarik István (K. I.): Kezdjük ott, hogy az 1962-ben kezdődő egyetemista koromban félig nemzeti bankos lettem, ugyanis társadalmi ösztöndíjat kaptam az MNB-től, másodéves és ötödéves koromban. A kettő között népköztársasági ösztöndíjas voltam. Amikor viszont a közbenső időszakban nem kaptam a banki ösztöndíjat, nagyon kedvesek voltak az ottani kollégák, meg persze a személyzetisek (őket ma humán erőforrás gazdálkodóknak hívják), mert felajánlottak egy „negyed állást”, ami azt jelentette, hogy hetente egy-két órára bejártam a bankba, és különböző matematikai modelleket készítettem a közgazdasági főosztályon. Vagyis, folyamatosan bejártam a Nemzeti Bankba és így látásból már ismertem Pulai Miklóst. Természeten a megfelelő távolságból néztem rá, gondolhatod, egy tacskó meg egy ilyen vezető beosztású ember között ég és föld volt a különbség. A dolog lényege, hogy már akkor is tudtam ki a Pulai Miklós. Aztán amikor az egyetem után, mellesleg matematika szakon végeztem, a Pénzügyminisztérium magához szippantott, merthogy szükség volt egy matematikához értő emberre, aki meg tudja csinálni a ‘68-as új gazdasági mechanizmus adómodelljét. Így nem a Nemzeti Bankban kezdtem el dolgozni, ahogy az egy társadalmi ösztöndíjas számára kötelező lett volna, hanem tulajdonképpen váratlanul átkerültem a Pénzügybe. A Pénzügyminisztériumban 1968 augusztus táján kaptam az első fontos feladatomat (‘67-ben diplomáztam): az új gazdasági mechanizmus első félévének eredményeiről, kiértékeléséről szóló elemzés és kormány-előterjesztés megírását. Visszatekintve azt mondhatom a munka egész tűrhetően sikerülhetett, mert meghívtak az anyagot tárgyaló miniszteri értekezletre, megkaptam érte az első miniszteri dicséretemet, ami egy ilyen taknyos kölyök számára egyrészt meglepetés, másrészt óriási megtiszteltetés volt.

Pulai Miklós, a gazdasági haladás és reformok fáradhatatlan harcosa

Váratlanul és felkészületlenül ért hirtelen halálának a híre – s mélyen megrázott. Személyes veszteségem a nagy tapasztalatú küzdőtárs és kolléga, és a szerethető jó ember és barát. A közgazdásztársadalom pedig elvesztette a nagy tudású, hihetetlen munkabírású, kultúrateremtő vezéregyéniségét, aktív közösségformáló tagját.

Szakmai tevékenységével pénzügyszakos egyetemistaként találkoztam első ízben a hatvanas évek elején a Magyar Nemzeti Bank dokumentumaival ismerkedve. Később, már fiatal egyetemi oktatóként, kutatóként ismerkedtem meg közelebbről nézeteivel és munkájával a hatvanas évek derekán indult, a 68-as reformot előkészítő szakbizottsági munkálatokban. 1968-tól pedig már az MNB első elnökhelyetteseként formálhatta a pénzügyi szektor reformmunkálatait.

Pulai Miklós, a Magyar Bankszövetség (MBSZ) akkori főtitkára, és Benedek István Gábor, az 1990 februárjában indított üzleti hetilap, a Tőzsde Kurír (a későbbi Bank és Tőzsde) alapító főszerkesztője közösen döntöttek arról, hogy a fiatal újság mellékleteként 1991 októberétől – ennek éppen harminc esztendeje –, megalapítják az MBSZ saját kiadványát. Ez volt a havonta magyarul megjelenő BankLevél, és negyedévente az angol nyelvű Hungarian BankLetter.

Tíz esztendőn át voltam e nyomtatott periodikák, majd egy újabb évtizeden át (a Bankárképző kiadásában, egészen a kiadvány 2011. októberi megszüntetéséig) azok digitális változatának felelős szerkesztője. A kiadványról rendszeresen konzultáltam Miklóssal. A Roosevelt téri Spenót Ház 8. emeletén láncdohányosként cigizett a Szövetség főtitkári irodájában, miközben kitűnő kávékat szürcsölve rendre egyeztettük a laptervet. Önállóan dolgozhatott a szerkesztőség, a főtitkár (amint későbbi utódja dr. Nyers Rezső is) ritkán ajánlott további témákat. Inkább csak apró, ám lényeges kiegészítésekkel tűzdelte meg a feldolgozandó tematikát.

E kötet olvasói talán valamennyien tudják, hogy Miklósnak minden találkozáskor volt néhány ízes története, ahogy egy-két személyes kérdése is. Jó néhányszor nyilatkozott a lapunknak, majd a munka végeztével rendre megkérdezte: „na és hogy van a család? A férje? A gyerekek? Apuka? És az unokák?”

Ugyanígy róla, énbennem is sorjáznak a színes emlékek, szakmai és személyes részletekkel.

Kilencvenedik születésnapját követően – régi kollégáimmal egyetemben – elfogadta meghívásomat. Ekkor, otthonomban vendégeskedve is kifogyhatatlanul ontotta magából élvezetes történeteit. Beszélt a diákéveiről, arról, hogy amikor gimnazistaként a Pál utcai fiúkban szerepelt, a karakterük okán ő Ács Ferit vagy Csónakost játszotta legszívesebben. Regélt a fociról, a cserkészekről, későbbi hadifogságáról; arról, hogy az édesapja suszter volt, aki irtó büszke volt rá, hogy az ő fia mennyire jól tanul, és arról is, milyen jó volt ’anno’ suszterinasnak lenni. Fiatalon úgy hitte „én tervezem majd a világon a legklasszabb cipőket!”.

Immár diplomával a kezében – ezt külön hangsúlyozta – ő lett az egyetlen, aki a pénzügyi szakma mindhárom meghatározó intézményében, a Pénzügyminisztériumban, az OTP-ben, és az MNB-ben is – jelentős posztokon – dolgozott!

Mindig tele volt életkedvvel, derűvel, lendülettel, figyelemmel. Naprakészen tájékozott volt, minden fontos lap az asztalán hevert. Határozott véleménnyel kommentálta a napi gazdasági, pénzügyi, szervezeti vagy személyi változásokat. Sosem veszett el az részletekben; ő abszolút képes volt rá, hogy madártávlatból nézze, láttassa és képviselje a bankszektor egészének érdekeit. Egyéni stílussal, kivételes rálátással és remek humorral fűszerezve az ő fejéből a XX. század megannyi releváns történelmi ténye, kiemelt személyei, eseményei egységes látásmóddal, koherens módon kerültek elő, melyekre tengernyi józan tapasztalat is rárakódott.

Azon az estén nálunk egymást követték a nevekkel, dátumokkal, helyszínekkel felidézett sztorik. Pár óra alatt valósággal átszűrte magán a hátrahagyott évtizedeket. Anekdotázva büszkélkedett: „Gróf Teleki Páltól kezdődően én 15 magyar miniszterelnökkel jattoltam”…

Szívesen mesélt az Édesanyjáról – nekem tőle ez az egyik kedvenc, privát történetem: amikor 2001 áprilisában a Mama 100. születésnapját étteremben ünnepelték családi körben, a „buli után”, kifelé jövet az Anyuka jobbról-balról belekarolt Miklósba és a húgába, majd halkan kibökte „jövőre nem csinálunk ilyen felhajtást! Majd én főzök!” 105 évet élt az Édesanyja, ekként genetikusan minden esélye megvolt Miklósnak a hosszú életre. Ezt ő is biztosra vette, készült a saját századik születésnapjára. Azt ígérte, ismét eljön majd hozzánk, és akkorra is a nagyon szeretett étcsokis tortát rendelte meg előre. Csak ez a pandémia ne jött volna…

Nevetve kritizálta a WHO életszakaszokra bontott besorolását, amely szerint az 50-59 év közötti időszak az áthajlás kora, a 60-74 év közötti az idősödésé, 75-89 év között tart az időskor, 90-100 között már az aggkor, 100 fölött pedig a matuzsálem kor… Ezt a -tól-ig kategorizálást vitatta, hiszen ő ugyebár egyáltalán nem érezte magát aggkorúnak!

Legutóbbi találkozásunkkor azt fejtegette, „hogyan lehetne a 21. században – például a svéd jóléti állam mintájára vagy azt akár meghaladva – jobb világot teremteni? Ugyebár két nagy érdekcsoport létezik – fogalmazott –, az egyik a tőke világa, a másik a munka világa. Ebben a században ez a két nagy szervező erő. Most az a fő dolog: olyan egyensúlyt kell közöttük teremteni, amelyben a tőke beruház, emellett a munka világa is megkapja azt, ami nélkül nem jönne létre fejlődés. Ez egy örök vita lesz az érdekcsoportok között, de nem szabad, hogy bármelyik döntő fölénybe kerüljön.

Ez nem egy új találmány, erre volt már példa Európában. A svéd vagy a német jóléti állam így tudott működni! Ha ez megvan, akkor az államnak a tőkét szabályozni kell, a másik oldalt pedig csak hagyni dolgozni! Támogatni a szegényeket kell – ez az állam legfontosabb feladata. Mert szegény ember mindig lesz, ami nem egyszerűen bérkérdés, hanem oktatás és egészségügy is; hogy a legjobbat ezekből a szegény is megkapja. Szegény persze mindig lesz, ami relatív fogalom, mert Hollandiában például más számít szegénynek, mint a mai Magyarországon.

Ez működött Svédországban és Németországban, nem most kell kitalálni, de az nem igaz, hogy ne lehetne akár még jobban csinálni. Én a gyalogosok pártján vagyok. Mert aki csinálja az üzletet, az ugye megszerzi magának. De mindig lesz olyan, aki ilyen vagy olyan okok miatt lemarad. Nekik segíteni kell.”

Örülök, hogy ismerhettem Miklóst, rendszeresen beszélgethettünk, és a bizalmába fogadott!

Az 1970-es-80-as években Miklós a fiatal közgazdászok egyik példaképe volt. Tudtunk valamit sejtelmes '56-os múltjáról, de nem igazán lehetett erről beszélni, azt is érzékeltük, hogy az akkoriban „megengedettnél” sokkal többet tud a piacgazdaság, a modern gazdaságok működéséről, de még nem volt itt az ideje, hogy ezzel is előálljon.

Lenyűgöző közgazdasági tudásával, szellemes példáival és beszólásaival még az akkoriban igen elterjedt, un. manréza-értekezletek általában halál unalmas légkörét is színessé tudta tenni. Egyik alkalommal emlékszem, éppen a bérreformról folyt a végetérhetetlen megbeszélés. Érvek-ellenérvek csatája: mi lenne, ha emelnénk, mi lenne, ha csökkentenénk az állami béreket? Miklós sokáig hallgatott, majd a vita vége felé, amikor már ott tartottunk, hogy ma sem jutottunk semmire, ő is hozzászólt. Röviden elmondta, hogy ahol mogyoróval fizetnek, ott majmok dolgoznak. Ebből aztán sokan megértettük, hogy mi a teendő, de nem mindenki. Elsősorban a döntéshozók nem, így aztán természetesen a hosszú vita után minden maradt a régiben.

Fekete János titkára voltam 5 vagy 6 éven keresztül. Ez alatt Miklós a Nemzeti Bank első elnökhelyettese volt. Fekete csinálta a nemzetközi oldalt, Miklós meg a belföldi pénzügyi vezetést. Tehát a Nemzeti Banknak nem az elnöke, mert az akkor egy politikai kinevezett volt, de első elnökhelyettesként ő volt ténylegesen a bankár. A belföldi ügyeknek volt a felelőse, az összes olyan dolognak, amit ma már normálisan úgy mondanánk, hogy nemzeti banki vagy központi banki funkciók. Fekete titkáraként, Miklóstól gyakorlatilag két szobával arrébb dolgoztam. Egyik oldalon Fekete, a másik oldalon a Tímár titkárság, utána pedig Pulai Miklós. Így volt lehetőségem is, de a feladatomból is adódott, hogy egy csomó dologban, amikor olyan anyagok kerültek a Fekete asztalára, amelyek igazából nem nemzetközi, hanem inkább a belföldi pénzügyek feladatkörébe tartoztak, akkor azokat átvittem Miklóshoz. Sokszor előfordult, hogy odaadtam neki egy papírt, amire csak ránézett, és máris elmesélte annak hátterét és elkezdtünk beszélgetni róla.

A Közgázon egy speciális makrogazdasági szakszemináriumra jelentkeztem, ami gyakorlatilag egy makrogazdasági játékot jelentett tervgazdasági körülmények közé ágyazva. Ezt általában péntekről szombat virradóra játszottunk. Ez úgy nézett ki, mint a Capitaly, Monopoly, meg a magyar változat a Gazdálkodj okosan, dobókockával, népgazdasági mérleggel, kereslet-kínálattal, lépésekkel! Hatan voltunk meg ez a kedves tanárunk. Volt, hogy egy lépés az gyakorlatilag 18 órán át tartott, mert végigbeszéltük a kereslet-kínálat mindenféle vonatkozásait, államháztartási mérleget. Ezek mindig péntek délután kezdődtek, és szombat hajnalban mentünk haza az első villamossal.

A ’70-es évek második felében ismertem meg személyesen is Pulai Miklóst, aki akkor már, úgy emlékszem, az MNB első elnökhelyettese volt. Kormánybizottsági üléseken találkoztunk, ahol ő tagként, én pedig segéd-jegyzőkönyvvezetőként vettem részt. Ebben az időszakban az államigazgatásban már túlnyomórészt képzett, felkészült emberek dolgoztak, s a kormánybizottsági üléseket is a tárgyszerű, színvonalas viták jellemezték. Ebben a közegben is kitűnt Miklós oldott, könnyed stílusa, jóllehet a megszólalásai mindig erős tartalmat hordoztak, még ha a mondanivalóját hétköznapi szavakkal, néha szellemesen adta is elő. Úgy emlékszem, az állami vezetők körében is általános rokonszenvet élvezett, jóllehet a véleményét mindig, néha erős szenvedéllyel képviselte. Egyszer, a ’85-ös pártkongresszust követően egy kormánybizottsági ülést megelőzően „beszélgetett” az akkori kereskedelmi miniszterrel, aki korábban az egyik nagyvállalat egyébként kiváló vezérigazgatója volt. A „beszélgetés” során erős szavakkal, s olyan hangerővel kérte számon a miniszteren a nagyvállalatoknak a kongresszuson elhatározott kiemelt kezelését, hogy abba még a Parlament épülete is beleremegett.

1)

A születésem körülményeit azért érdemes elmesélni, mert ad némi képet arról a családi miliőről, amelyben gyerekkoromban és részben később is éltem. Induljunk el onnan, hogy Anyám céltudatos, precíz, előre tervező ember volt és elhatározta, hogy először leteszi az aktuális félév utolsó vizsgáját a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma Corvinus Egyetem), majd utána jöhet a gyerekszülés. Csupán három napot tévedett. Egy vasárnap a szüleim azt tervezték, hogy megnéznek egy futballmeccset a Népstadionban (ma Puskás Ferenc Stadion), ahol a magyar válogatott, azaz az aranycsapat Puskás öcsi vezetésével a lengyel válogatott ellen játszott barátságos mérkőzést. Déltájban azonban Anyám nem érezte elég fittnek magát és úgy döntöttek, hogy ő otthon pihen, Apu pedig kimegy a meccsre. Mire a mérkőzésnek vége lett és hazaért, én már megszülettem. A magyar csapat egyébként 6:0-ra győzött, ami abban az időben szinte természetesnek számított.

Pulai Miklós és a világbank

Magyarország 1982-es csatlakozását az IMF-hez és a Világbankhoz a gazdasági kényszer szülte. A szocialista gazdaságpolitika kényszerpályája és a hetvenes évek két olajválsága miatt Magyarország külső egyensúlyi helyzete addigra drámaian megromlott, és a nemzetközi pénzügyi intézmények segítsége nélkül fizetésképtelenség fenyegette az országot.

Az IMF és a Világbank kormányzótanácsában, a kezdetektől fogva, Magyarországot Fekete János (IMF) és Pulai Miklós (Világbank) képviselte. Miklós hét éven át töltötte be ezt a tisztséget.
Magyarország csatlakozása idején a közép- és kelet-európai szocialista országok közül csak Jugoszlávia és Románia voltak tagjai a Világbanknak. Részben emiatt, a Világbankon belül óriási érdeklődés övezte a Magyarországgal kibontakozó együttműködést, és a Világbank gyakran a legjobb szakértőit küldte Magyarországra. Olyan kiváló világbanki vezetők és közgazdászok dolgoztak Magyarországon, mint Kemal Dervis, Anil Sood vagy Mieko Nishimizu, akik őszinte nyitottsággal próbálták segíteni a magyarországi gazdasági reformerek munkáját.

Időnként viták alakultak ki közöttünk, hiszen ő akkor a bankszektor szempontjait képviselte, mi pedig próbáltunk makrogazdasági szempontokat képviselni. Ma már úgy látom, hogy túlságosan bátrak voltunk, miközben ő nagyon segítő és megértő volt a viták során. Hogy mik voltak azok a kérdések, amikről vele egyeztetéseket folytattunk? Nos, ott voltak a privatizációs technikák, az egzisztenciahitel, az MRP, és én az államigazgatásban dolgozóként feladatomnak éreztem, hogy ha meghirdetünk bármilyen pénzügyi technikát, akkor együtt tudjunk dolgozni azokkal a bankokkal, amelyek ezeket a hiteleket kihelyezik. Volt, hogy amikor már úgy gondoltuk a kollégáimmal, hogy az elkészült anyag alkalmas az egyeztetésre, akkor Pulai Miklós föltette a kérdéseket, hogy akkor ezt meg azt hogyan is gondoljuk, mi lesz a bankok feladata, mi lesz az állami vagyonügynökség feladata? És akkor ráeszméltünk, hogy számos részletre mi nem gondoltunk, de ő igen. Nem tudom, hogy honnan szerezte azt a rengeteg banki tudást, ami alapján megvilágosodtak a részletek, de tény, hogy rengeteget lehetett tőle tanulni. Ezek nagyon hosszú, fárasztó egyeztetések voltak, ennek ellenére, kollégáimmal együtt élveztük ezeket a megbeszéléseket. Persze, sok kérdésben kiderült, hogy nem jól gondoltuk, és nem feltétlenül volt jó érzés, amikor Miklós megkérdezte, hogy „hogyan is gondolták ezt?” Nem akarta azonban mindenáron leiskolázni a résztvevőket, inkább az volt a célja, hogy közösen jussunk eredményre, és valóban jó célokat szolgáljunk. Említhetném a Hitelgarancia Zrt. létrehozásával kapcsolatos feladatokat. Nagyon sok esetben a bankszektor képviselőivel együtt ő is ott volt az egyeztetéseken, de nem a főtitkári pozíciójából eredően, hanem mert olyan tudástöbblete és tárgyalástechnikai ismeretei voltak, és olyan személyisége, ami a nehéz helyzeteken is átsegített minket.