– Mikor találkoztak, és "hogyan kerültek össze", mely években dolgoztak együtt?

– Én már tizedik éve dolgoztam a Tervhivatalban, amikor 1981. július 1-én Faluvégi Lajos kifejezett utasítására Pulai Miklóst – a legnagyobb bánatára – áthelyezték az MNB-ből a Tervhivatalba. Az akkori személyzeti vezető, Seszták Miklós engem talált alkalmasnak arra, hogy titkárnőként mellé kerüljek. Ez a találkozás meghatározta az elkövetkezendő 24 évemet, mert olyan jól sikerült ez a „házasság”, hogy az ezt követő további két munkahelyén – a Miniszterelnökség Gazdasági Munkabizottságánál és a Magyar Bankszövetségnél – is együtt dolgoztunk. Ennek a munkakapcsolatnak 2005-ben lett vége, amikor nyugdíjba mentem.

– Milyen volt a kapcsolatuk és milyen volt Miklós mellett dolgozni?

– Mikor kiderült, hogy engem választottak ki közvetlen munkatársául, egy kicsit megijedtem, mert addig én egy főosztályon dolgoztam, ahol igen jól éreztem magam, ezért nem akartam váltani. Kértem az akkori főosztályvezetőmet, Cravero Róbertet, hogy egy hónapig ne töltsék be a helyemet, mert ha vissza akarnék menni, akkor legyen hová. Letelt az egy hónap, és örömmel maradtam Pulai Miklós mellett, mert benne egy roppant értelmes, közvetlen, lezser és figyelmes embert ismertem meg. Igen jó kapcsolat alakult ki közöttünk, jól tudtunk együtt dolgozni. Mikor valamilyen témában ő készített anyagot, rendszeresen gyorsírásba diktált. Sok figyelmet fordított arra, hogy amit leírt, mindenki számára közérthető legyen, és ebben én voltam az első szűrő. Amit én – laikusként – nem értettem, azt másként fogalmazta meg már diktálás közben. Igen nagy munkabírása volt, ami akkor is megmutatkozott, amikor az új gazdasági mechanizmus kialakítására létrehozott Gazdasági Munkabizottságban dolgoztunk, melynek vezetője Nyers Rezső volt. A munkanapot reggel a Pénzügyminisztériumban kezdtük, mert a bizottság munkatársai ott kaptak helyet, majd miután eligazította a kollégákat, délben átmentünk a Tervhivatalba, hogy elvégezzük az ottani munkát is. Elég kemény másfél év volt. Sajnáltam is, hogy a munka befejezésekor ezért a teljesítményért semmilyen elismerést nem kapott.

– Kezdjük azzal, hogy Felcsuti Péter bankár. És bankárként találkozott Pulai Miklóssal. Legalábbis én úgy gondolom.

Felcsuti Péter (F. P.): Igazán nem. A Nemzeti Bankban ismertem őt meg, és akkor én még minden voltam, csak nem bankár. Egyébként később sem szívesen használtam ezt a szót, nekem jobban tetszik a bankszakember vagy a bankvezető. A bankár… szerintem abban benne van az is, hogy az illetőnek bankja van. És csak nagyon kevés embernek van bankja. Szóval én inkább ilyen bankszakember vagy bankvezetőnek tartom magam. Vagy tartottam.

– Ezek szerint Pulai Miklós sem volt bankár, mert bankja neki sem volt.

F. P.: Nem, természetesen ő sem volt bankár. Pénzügyi közgazdász volt. Első sorban közgazdász volt, mert sokat dolgozott a Tervhivatalban és pénzügyes volt, mert volt a pénzügyminisztériumban és a Nemzeti Bankban is. Miután hivatalosan visszavonult, elvállalta a Bankszövetség vezetését főtitkárként, amit sokáig folytatott. Hogy bankár lett volna, erről szó sincs.

Bakonyi János (B. J.): Neked milyen kapcsolatod alakult ki Miklóssal, és mikor találkoztál vele először, mikor került a kezedbe esetleg olyasmi, amivel együtt dolgoztatok?

Fekete-Győr András (F-Gy. A.): Induljunk ki abból, hogy amikor ’81-ben a Nemzeti Bankba kerültem, Miklós személye ismert volt előttem. Mindenki elismerően beszélt Pulai Miklósról, bár akkor már nem is az MNB-ben, hanem a Tervhivatalban dolgozott. Én a Nemzetközi Pénzügypolitikai Főosztályon kaptam állást, így volt vele személyes kapcsolatom is, hiszen a Világbanknál ő volt a magyar kormány képviselője, aminek a koordinációs feladatai az osztályunkhoz tartoztak. 

B. J.: Abban az időben mindenki így kezdte. Manapság ez nem mindenütt jellemző, de abban az időben ez így indult.

F-Gy. A.: ‘92-ben megbízásos alapon kezdtünk el Terták Elemérrel és Jánossy Dániellel foglalkozni a Betétbiztosítási Alap létrehozásán, egy háromfős projekt team keretében. A Tervhivatal székházában az un. Spenót házban kaptuk meg az első irodánkat. Ha jól emlékszem, ‘93. március 26-án alakult meg az Országos Betétbiztosítási Alap igazgatótanácsa, amelynek Pulai Miklós is alapító tagja volt. Ez alkalomból újból találkoztunk személyesen, innen kezdve pedig rendszeresen az igazgatótanács ülésein. Miután az igazgatótanács elnöki pozícióját rotációs alapon töltötték be, ezért volt amikor az életünkben Miklós volt a közvetlen főnökünk, úgyhogy innentől kezdve folyamatos kapcsolatom voltam vele amíg én az OBA-ban, illetve ő a Bankszövetség főtitkári pozíciójában volt.

– Hogyan ismerted meg Miklóst, milyen élményeid vannak?

Erdei Tamás (E. T.): A bankrendszer reformja 1986-ban volt, erre határozottan emlékszem. Ő akkor talán még a Tervhivatalban dolgozott. ‘88-’89-ben jött át főtitkárnak Miklós a Bankszövetséghez. Én akkor ismertem meg a Miklóst közelebbről, amikor a Bankszövetségben dolgozott főtitkárként. Miklós gyakorlatilag szinte a Bankszövetség megalakulásának az első perceitől kezdve ott volt, és rögvest átült a másik oldalra, addig ugyanis egy kis időt leszámítva mindig a szabályzói és hatósági oldalon dolgozott, hiszen korábban a Pénzügyminisztériumban, a Nemzeti Bankban és a Tervhivatalban dolgozott, az OTP-nél csak rövidebb ideig volt. Átjött tehát a bankszektorba a Bankszövetséghez, ahol akkortájt a legizgalmasabb időszakot éltük át, s ő nagyon-nagyon sokat segített az alapoknak a lerakásában az egész bankrendszer kétszintűvé válása után.

– Milyen volt vele együtt dolgozni?

E. T.: Isteni! Remek volt Miklóssal együtt dolgozni. Egyrészt egy nagyon gyorsan reagáló, nagyon jó átlátóképességgel rendelkező ember volt, aki szakmailag nagyon felkészült volt. Abszolút jó tárgyalókészséggel rendelkezett; a tárgyalásokat a humorával és az empatikus képességével mindig úgy tudta vezetni, hogy a végén azért mindig az jött ki, amit ő szeretett volna elérni. Miklós soha nem volt agresszív, ezért vele nagyon-nagyon kellemes volt együtt dolgozni. 

- Hogyan ismerted meg Pulai Miklóst?

- 1976-ban kerültünk a PM-be, ahol a KISZ szervezetnek volt egy havonta megjelenő, KISZ Híradó című lapja. Azt találtuk ki, hogy feldolgozzuk a Pénzügyminisztérium ’45 utáni történetét. Az első lépés az volt, hogy interjút készítsünk a korábbi pénzügyminiszterekkel, vezetőkkel. Így jutottunk el Pulai Miklóshoz, aki akkor már az MNB-ben dolgozott. Hosszú interjú volt, kétszer találkoztunk vele. Bennünket az ’56-s szerepe ragadott meg a legjobban. Ő, aki akkor miniszterhelyettes és párttitkár volt, a Forradalmi Bizottság egyik vezetője lett. Az interjúban elmondta, hogyan szervezte meg az épületben ragadtak számára az élelmiszerellátást, ami nem volt veszélytelen: egyik munkatársát, aki felment az ötödikre, hogy körülnézzen, a szomszédos BM-ből agyonlőtték. Miklós ennek ellenére kitartott.

Arra is emlékszem, hogy a rendkívüli helyzet ellenére utalványozta az intézményekben dolgozók fizetését, amikor annak eljött az ideje. Később megvádolták, hogy mindenkinek utalványozott, kivéve az Akadémia utcai pártalkalmazottakat. Később tanúsították, hogy ez nem volt igaz.

Pulai Miklós, a higgadt válságkezelő

Pulai Miklóst az 1980-as évek elején ismertem meg. Ő akkor az Országos Tervhivatal elnökhelyettese és a Világbank magyarországi kormányzója volt, én pedig a Minisztertanács Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságán dolgoztam. Ez a szervezet látta el akkor az operatív gazdaságfelügyelettel megbízott kormányzati testület, a Gazdasági Bizottság titkársági feladatait. Miklós a testület tagja volt, én meg zöldfülű újoncként, a bizottsági ülések előkészítéséért és jegyzőkönyveinek összeállításáért, a döntések teljesítésének ellenőrzéséért voltam felelős.

A magyar gazdaság akkortájt nem volt irigylésre méltó állapotban. A nagy olajválság hatásai minden igyekezetünk ellenére sem álltak meg a határokon, a KGST-kapcsolatrendszer recsegett-ropogott, a külkereskedelmi mérleget komoly feszültségek terhelték.  Az import-gazdálkodást részletes engedélyezési előírások szabályozták. 

– Neked milyen volt a kapcsolatod Miklóssal? Mikor ismerted meg?

Csuhaj V. Imre: Én a ‘80-as években, ‘82-től a Munkaügyi Kutatóintézetben dolgoztam. Nyilván kezdtem a szamárlétra alján segéd munkatársként, aztán publikációk gyarapodásával lettem munkatárs, a végén tudományos titkár, illetve tudományos igazgatóhelyettes ‘89-ben. Most, amikor a ‘80-as években elkezdődött a gazdasági reform újraindítása és megszülettek azok a törvények, tehát ami az adótörvényekre vonatkozott, vagy a gazdasági társaságokra vonatkozó új jogszabályok, akkor nyilván, én mint kutató is, hát aki vállalatokkal foglalkoztam, vállalatok munkaszervezeteivel, ipari struktúrákkal, óhatatlanul is ezzel érintkezésbe kerültem. És még egy új területtel gyarapodott a tevékenységem, Magyarországon ‘86-’87 körül transzparensen is megjelent a munkanélküliség.

A Kádár korszak legszimpatikusabb magas rangú szakemberei közé tartozott Pulai Miklós. Legalább is én így láttam. Hozzá fogható személyiség talán csak Hetényi István volt, a Tervhivatal elnökhelyettese a 70-es évek elején, a későbbi pénzügyminiszter. Bár igazán különböző családi háttérrel indultak, mindkettőjükre jellemző volt a puritanizmus, a közvetlenség. Még csak nem is hasonlítottak a „kivagyi” magatartást tanúsító politikai vezetőkre. Nem mondanám őket politikusnak, bár nincs olyan gazdaságpolitikailag fontos terület, amely mentes lenne a politikától, elsősorban szakembernek tartottam őket. És a magyar érdekek képviselőinek. Természetesen szeretik kisajátítani személyüket politikai irányzatok. Én azonban elsősorban szakmai tudásukat tiszteltem, és emberi magatartásukért tartottam nagyra őket.

Most 2020. december vége van; én 2020 legelején, február 10-én – fel is írtam – találkoztam utoljára Miklóssal, mégpedig egy olyan rendezvényen, amelyet Kardos Péter, volt Országos Tervhivatali tisztviselő szervezett és Vértes András, volt Országos Tervhivatali, innentől kezdve OT tisztségviselő volt az egyik előadó, én meg a másik. 

Először OT TGI színekben találkoztam Pulai Miklóssal, mert a Tervgazdasági Intézet az Országos Tervhivatal kutatóintézete volt, ahol 15 évig dolgoztam. Ez a februári beszélgetés, rendezvény nagyon emlékezetes maradt számomra, részben azért, mert a nagy lockdown előtt az utolsó szabad rendezvények egyike volt. De azért is, mert a hallgatóság soraiban ott volt Miklós is, akinek akkor én nem tudtam pontosan a korát, de most már tudom, hogy 90 fölött volt. Mindenesetre tessék elképzelni egy olyan nagyon élénk, jókedvű, közbeszóló embert, akitől miután megragadta a mikrofont, nehéz volt azt visszaszerezni, hogy folytatódhasson az előadás. Egyébként odaillő, tehát nem egy öreguras, hanem tényleg a lényegbe vágó hozzászólást tett, ám annak hossza túllépte az ilyenkor szokásos időkereteket. A rendezvény után aztán még ott is maradt egy kicsit trécselni. Ez volt az utolsó találkozásunk, és utána hallottam, hogy itt hagyott minket. 

Első ízben személyesen akkor találkoztam munkám során Miklóssal, amikor ‘85 februárjában bekerültem a Pénzügyminisztériumba. Persze én tudtam, hogy ő létezik, a Tervhivatal elnökhelyettese, de az ő ottani felügyeleti köre nem terjedt ki a tanácsi gazdaságra, úgyhogy amikor én Pest megyei vagy fővárosi gazdasági helyettesként tárgyaltam a tervhivatali vezetőkkel, ő ezeken nem vett részt. Tudtam, hogy van, de akkor nekünk semmiféle személyes vagy munkakapcsolatunk nem volt. Amikor aztán bekerültem a pénzügybe, Hetényi Pista munkamegosztása szerint voltak témák, amelyeket az Állami Tervbizottságban, illetve a tárcaközi egyeztetéseken értelemszerűen nekem kellett vinni. Ezek voltak általában az adóügyek, a költségvetésnek az a része, ami a központi költségvetéssel, illetve a territoriális pénzalapokkal, a decentralizált alapokkal és a tanácsokkal volt kapcsolatos. Vagy amikor úgy alakult a dolog, hogy a Tervbizottságban a PM-t nekem kellett képviselni, akkor persze személyesen is találkoztam Miklóssal.